A legcsodásabb karácsonyi filmet láttam ma.
Éppen háromszor néztük meg a Polár expresst...úgy elsőre bőgtem is rendesen.
Aztán meg füleltem, figyeltem, tanultam...ez egy olyan mese, ami felnőtteknek is szól.
Gyönyörű animáció, zene, történet.
Gyerekek, akik így vagy úgy, kezdik elveszteni a hitüket a karácsonyban, és felültetik őket egy álomvonatra, amivel az Északi sarkra mennek, hogy találkozzanak a Mikulással, és lássák a csodát.
Közben pedig tanulnak...

 

Azt például, hogy a szabály nem úgy szól: hiszem, ha látom, hanem úgy: látom, ha hiszem. Ha hiszek a Mikulásban, a szeretetben, a barátságban, Istenben, boldogságban....Ha hiszem, hogy mindezek léteznek, akkor meg fogom találni őket.
Aztán azt is, hogy szabad ember mindenki. Nem kell felszállni az expresszre, "nem kötelező látni a Mikulást"- ahogy a kissé szigorú, de jólelkű kalauz többször is elmondja. Minden a Te döntésed.
Akarod megismerni a dolgokat, vagy gyáva vagy hozzá? Bizalmatlan?
Lehetsz az. Csak akkor a vonat elmegy.
Mert a vonat megy, és megy, és megy....nem vár senkire.
Olykor egyetlen perced van, hogy eldöntsd, jössz, vagy maradsz.
Az út pedig nem könnyű.
Nagyon veszélyes.
Erő kell hozzá, barátok, ügyesség, és HIT, hogy van értelme  ott lenni.

Mindenki kapott egy jegyet. Csak neki szólót, amit a kalauz csak neki lyukasztott az út elején. Két betű volt mindegyiken, és még nem tudtuk, mi értelme a betűknek. Aztán a történet végén, a visszaúton belecsettintgette a többi jelet is.
Szavak voltak.
Valaki ezt kapta:
Vezess!
Valaki ezt:
Tanulság (ugye, ugye, hogy mindig azt mondom, tanulj mindenből, ami történik veled)
Más ezt kapta:
Nyílj ki...aztán megfordította, akkor ez állt rajta: Bízz!...és újra fordította: Fogadd el!
Végül volt, aki ezt:
Higgy!
Mindenki azt, ami a feladata volt ezen az úton.
És ha mindezt összerakod, micsoda útravaló egy kisgyereknek az életre!
Mennyire szívfacsaró volt, mikor a Mikulás megérkezett az Ünnepre, és minden gyerek látta őt, hallotta a csengettyűket egyetlen kivételével. Aztán egy csengő leszakadt a szánról, és a fiú lába elé gurult. Rázogatta, de nem hallotta a hangját. Csak annyit "mondott" a csengő: kétkedő. Ő megszorította a kis gömböt, lehunyta a szemét, és kétségbeesve suttogta: Hiszek benned, hiszek. Hiszek.
Végül meghallotta a kristályos csilingelést.

Az jutott eszembe, hogy ez is mennyire több önmagánál.
Hányszor voltam én így, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, és görcsösen mondogattam: meg tudod csinálni, képes vagy rá- így erősítettem magam.
Nem volt már semmim, csak a hitem, hogy tényleg megcsinálom, túlélem, megoldom. Pont úgy mondtam, olyan kétségbeesve, ahogy a fiú szorította a csengőt, a csodát.

A film végén elhangzik egy mondat, ami szerintem az egyik legnagyobb bölcsesség. Kisfiú hazaér, leszáll a vonatról, búcsúzik a kalauztól, aki ezt mondja neki:
- Tudod, egy vonatnál nem az számít, hova megy, az a fontos, hogy merjél felszállni rá.

Ó jaj!!! Hát gyerekfilm ez?
Dehogy az!
Csak érteni kell.
Bátran kell élni. Ha kell, kissé vakmerően. Mert a Polár expressz nemcsak karácsonykor jár ám. Ott robog minden napodban. Kérdés, hogy rajta ülsz, vagy lentről integetsz az utazóknak.