Tegnap családi összejövetel volt nálunk. Illetve nem nálunk, Anyáéknál.
Ott voltak Öcsémék, Nagynéném, Mamám.
Elég ritkán vannak ilyen összejövések, de nagyon jók szoktak lenni.
Több okból is:
Nagy ebéd van ilyenkor mindenféle asztalokon megterítve, sokféle kajával, pohárköszöntővel. Ebből a pohárköszöntő szokott a legjobb lenni. Apám összegzi az elmúlt időszakot, mindenkihez van egy- két szava.
Persze megint sikerült nagyon hülyén érezni magam, mert én teljesen úgy vettem, hogy ez csak a szokásos tavaszi összejövet, és egyáltalán nem gondoltam végig, hogy közben ünneplésre is van ok. Anyám nyugdíjba ment, Nagynéném jövő héten tölti az 50. évét.
Egyáltalán...utálom, hogy ennyire figyelmetlen vagyok állandóan, elfelejtek dátumokat, vagy egyszerűen nem kötök össze helyzeteket, és nem figyelek dolgokra. Mindig megfogadom, hogy ennek mostantól vége, vezetem a naptárban, és ahogy ezt kell. Aztán persze újra és újra elbénázok valamit.
Ezeken a napokon mindig nagy nyüzsi van. Mindenki beszél mindenkivel ilyen forgószínpad szerűen. Húúú, nagyon sokféle téma előkerül ilyenkor.
Tegnapi menü: erdőgazdálkodás, II. világháború és mesterlövészek, oktatási helyzet, politikai pillanatkép, kapitalizmus rövid elemzése, lakhelyünk legidétlenebb történései, gyermekeink sztorijai...
Megtekintettük eközben, ahogy a szomszéd kutyája kilopkodja a kamrájukból a füstölt kolbászokat. Erről persze felkerültek régmúlt kutyáink, és azok tolvajlásai.
Megrendeztük a Pite show- t. Ez annyit tesz, hogy kézről kézre "járt" a kutty, míg végül halálos kimerültségben összerogyott a nappali szőnyegén.
Babapite kell már Anyának és Nagynénémnek. Plussz már vevő van kettőre, úgyhogy lehet, hogy valami növekedési hormonnal fogom kezeltetni Pitikét, hogy mielőbb célt érjünk.
( Állatvédő nem felhördül! Igen, ez irónia. :-) )
Nagynéném cigánykereket vet a kertben :-O, ezt telefonos videofelvételen rögzítjük.
Erről képbe kerülnek a régi fotók, amiket az elmúlt hónapokban Apám számítógépre tett fel.
Megnézegetés (huh, újabb kínos helyzet).
Szembesülni kiskamasz rondaságommal és idétlenségemmel. Ahogy kattognak a fotók egymás után a képernyőn, és látom a vidám arcokat (akik persze teljesen normálisan néznek ki), én pedig mindig olyan borzasztó bénán lapítok a buborékomban már akkor is.
Szörnyű.
4 felé mindenki szétszéledt, csak mi maradtunk. Leültem Apámmal beszélgetni. Erre most különösen szükségem volt, mert még mindig fortyog bennem don Quijote- s harcom, a "tenni, vagy nem tenni" kérdése. Teljesen megerősített abban, amit én is választottam.
Várni egyelőre.
Nem sodorhatom a családom ész nélkül egy ilyen harcba.
Sőt, lehet, hogy ennyi nyilvánosság is elég lesz ahhoz, hogy az illetékesek kicsit másképp álljanak a dolgokhoz. Hisz már terjed a városban, hogy a neten fent van az eset.
Tudod, az jutott eszembe, hogy mikor tegnap szóba került Zajcev, az oroszok világhíres mesterlövésze, én tátott szájjal csodáltam őt.Napokig beásva a hóba lapítani, mert info van arról, hogy majd egyszer valaki arra jön, akit egyetlen jól irányzott lövéssel kell leszedni....na, ez tetszene. Beletemetkezni a magányodba, a koncentrálásba, a feladat nagyszerűségébe. Nem félni semmitől, csak menni előre megállíthatatlanul. Egy ilyen embernek nem kérdés, hogy helyes úton jár- e, mi az ő karmája, hol az ő boldogsága...
Bang, bang....és mindig eggyel kevesebb a Gonoszból.
Másról is beszéltem Apámmal...
Néha arra gondolok, ha annak idején másképp alakul az életünk, ha többet mellettem lett volna...talán sokminden nem így lenne.
De talán akkor is. Talán éppen ez a karmám. Ez a különállás.
Sok ember közt egyedül.
Beásva a hóban.
