Ateista családban nőttem fel.
Ha gyerekkoromban a halálról kérdeztem, nagyon egyszerű volt a képlet: kifejlődtünk az egysejtűekből, aztán ha vége lesz, akkor maradnak a kukacok és a porrá levés.
Sokat gondolkodtam ezen, aztán úgy 10- 12 éves koromban egy éjjel iszonyú félelem tört rám. Nem tudom, mennyit sírhattam, de annyira kilátástalannak éreztem mindent, annyira értelmetlennek...elsirattam mindenkit- többek közt magamat is.
Igazságtalannak és ezzel együtt lehetetlennek éreztem, hogy a világban ilyen lények, gondolatok, érzések teremtődjenek CSAK AZÉRT, hogy azután cél nélkül múljanak el.
Később olvastam ezt- azt, kezdtem látni, hogy talán mégsem biztos, hogy ez így működik.
Mikor Nagyfiam megszületett és beszélni kezdett, magától értetődően mesélt egy másik világról, ahol lelkek várják, hogy megszülessenek, és ahová mindannyian elmegyünk, ha itt véget ér. Beszélt egy szerető istenről (akinek akkor még nem volt neve, hisz nem tudta nevén nevezni). Sok dologtól félt, de a haláltól nem. Ez megerősített a saját megérzéseimben (ugye, hogy sokat taníthat nekünk a gyerekünk?).
Most van egy hitem. Nincs rá bizonyítékom, be sem tudom határolni. Van benne isten, vannak energiák, lélekvándorlás, olykor varázslatok, a gondolat hatalma...sok helyről sok minden.Azóta több értelmét látom az életnek.
Mert hinnem kell, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, hogy minden gondolat, ami a fejünkben megszületik, nem hiábavaló.
Hinnem kell, hogy van egy világ, ahol a tisztánlátás, a harmónia megtalálható, és minden, amit itt a földön teszünk, értelmet és magyarázatot kap.
Hiszem ezt, és nem kérek bizonyítékot sem fizikusoktól, sem biológusoktól. Nem akarom megmérni ezeket az energiákat és nem vágyom rá, hogy avatott szakemberek megerősítsenek benne.
Köszönöm, így jól vagyok.
