Nos, a filmes bejegyzéseim általában csak benyomásokat szoktak közölni.
A parfüm más. Ezt nem tudom így megoldani.
Azért nem, mert Patrick Süskind regénye (szinte) a kedvencem. Minden évben elolvasom, és vannak részek, amiket betéve tudok.

Egyrészt egy gyönyörű szakmai ínyencség a XVIII. század parfümkészítéséről, másrészt egy rendkívül "látványos" könyv.
Gyakran írok arról, mennyire szeretem a nyelvet. Annyi mindent ki lehet fejezni vele, és remek szórakozás is ez a játék. Süskind csodálatosan jeleníti meg az illatokat és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket.

A film didaktikusan követi az eredeti történetet- még a szöveg is szinte együtt mondható a könyvvel. Van azonban két komoly eltérés.
- Az egyik, hogy a valódi Grenouille rettenetesen csúnya, púpos gnóm. Nem elég, hogy nincs saját szaga, még taszító külseje is elzárja az emberektől. A filmben egy teljesen normális külsejű, még talán helyesnek is mondható fiút látunk.
- A másik, hogy a könyvben hosszú oldalakon át olvashatóak Grenouille saját gondolatai, így mélyebben megismerhető a "lelke".
Amely egyébként egy hideg, érzéketlen, számító lélek.

Míg Tom Tykwer filmjének G- val szinte már azonosulni tudunk, szinte megértjük őt, és talán még szeretjük is kicsit, addig Süskind parfümkészítője taszít egészen a könyv végéig, és szinte megkönnyebbülünk, hogy végül meghal.
G. az illatok megszállottja. Isten nem ajándékozta meg saját szaggal, ezért minden élőlény viszolyog tőle. Mire felnő, már több fájdalom éri, mint bárkit a világon. Ezt csak úgy képes kibírni, hogy teljesen elszigeteli magát az emberektől. Még beszélni is alig tanul meg, és csak a legszükségesebb szavakat használja. Az embereket megveti, használja és manipulálja.

Egyetlen szenvedélyének szolgálatába hajtja őket, ez pedig az, hogy megtanulhassa az illatok "elfogásának" tudományát.
Mindezt egyetlen cél érdekében, hogy elkészíthesse saját illatát.
Egy olyan illatot, amivel ő is emberré lehet, figyelmet kaphat....és szeretetet.
Talán azt... De még ez sem biztos, mert G. lelkében a szeretet a hatalommal jelent egyet.
Ha szeretnek, uralkodhatom rajtuk- valahogy így képzeli.


Nos, terve sikeres.
17 fiatal szépség halott testének illatából elnyeri azt az esszenciát, amit magára cseppentve leigázhatja az embereket. Elveheti józan eszüket, saját akaratukat, elnyerheti imádatukat és rajongásukat.
Ezen a ponton azonban megtörik.

Élete értelme, művészete beteljesedik, így hát cél nélkül marad.

A rázúduló szeretettel nem tud mit kezdeni, mert képtelen kezelni- nem ismeri a érzéseket.
A halálba menekül.


Tykwer egy sokkal szimpatikusabb Grenouillet alkotott, mint Süskind.
Félszeg, néha szinte szerelmes, csinos fiatalember.
Vágyik a szeretetre, de még inkább arra, hogy ő szeressen. Erre azonban képtelen. Nem tanulta, nincs kódja róla...megfosztott az érzésektől.


Be van zárva saját tehetségébe, az egyetlen dologba, ami értelmet ad az életének. Így hát a művészetének él.
Mikor kész az esszencia, áll az ünneplő tömegben, és rászakad saját végtelen magánya, céltalan élete- gyönyörű az a jelenet. Látod a szemében a megkapott hatalom  fényét, aztán kiüresedik a tekintete, és újra elhagyatott....bevillannak a képek belső világából, és eltakarják az őt ünneplő tömeg orgiáját.
Újra elveszett, pedig épp most áll hatalma csúcspontján.
Nincs más lehetősége, csak a halál, mert az egyetlen utat, ami neki rendeltetett, már bejárta.


Annyi lehetőség a gondolkodásra:

- Honnét van bennünk a szeretés képessége? Milyen élet az, ahol ez az érzés nem fér el?

- Tudja- e bármilyen "nagyszerűség" pótolni ezt az egyszerű emberi kívánalmat- szeretni és szeretve lenni?

- Az átlagon felüli művész, aki megszállotja tehetségének, hogyan tud, tud- e egyáltalán átlagos életet élni?

- Meddig sodorhat el a belső késztetés, mire képes valaki, aki a célját véghez akarja vinni? Milyen az, mikor ez a késztetés elsöpri az erkölcsöt, a szabályokat?
 
- Mennyiben mérhető a megszállott ember az átlag mércéjével? Úgy értem, az erkölcs, a morál, a szabályok az átlagnak szólnak. Egy művész, aki a saját világában (művészetében) él, az mozgatja minden percét, nos, az hogyan tud megfelelni ezeknek a követelményeknek, és egyáltalán meg kell- e felelnie? (természetesen nem emberölésre gondolok, a téma nyilván végletes).
Az átlagos élet nem akadálya-e annak, hogy tehetsége kiteljesedjen?

Hát ilyesmiken lehet morfondírozni Jean- Baptiste Grenouille története kapcsán.
Ezért szeretem én olyan nagyon. :-)