Az a baj, hogy teljesen felületesen hallottam a hírt, ezért aztán nem fogok tudni neveket és döntéshozó szerveket említeni, de a lényeg megvan azért. Szóval tegnap kapta meg a fülemet egy újabb biztató előrelépés az iskolai állapotokkal kapcsolatban.
Valaki kért valakit, hogy tekintettel az elmúlt hónapok tanárverő akcióira, gondolkozzanak már el a megfelelő szervek, hogy lehetne- e valamit tenni azirányban, hogy az iskola arról szóljon, amiről szólnia kellene- jelesül a tanulásról. Na meg aztán ne legyen már az annyira természetes, hogy Anyuka a diákok előtt fojtogatja tanárnénit, meg ilyenek.
Összeült valami bizottság, jól megdumcsizták a felvetést, és végül úgy döntöttek, hogy a helyzet még egyáltalán nem olyan súlyos, hogy lépéseket kellene tenni.
Hurrá!
Pedig én már tényleg nem tudom néha, hogy hol vagyok.
De ez így megnyugtató. Ha nem súlyos, hát nem súlyos. Ők csak tudják.

Én viszont azt tudom, hogy anno ha én néha dérrel- dúrral mentem haza, mert úgy éreztem, hogy valamelyik tanárom igazságtalan, vagy ostobább a kelleténél (lásd elmebeteg töri tanár), akkor nekem az Anyukám mindig azt mondta: Lehet, hogy így érzed, de ő egy felnőtt. Egy tanár, aki valaha jó sokat tanult azért, hogy most ott álljon, és ossza neked az észt.

Nem emlékszem, hogy együtt fikáztuk volna bármelyik tanáromat  a déli mákos tészta mellett.
Akkoriban pedig még nem volt gond a testi fenyítés sem. Cs. bácsi osztotta a kokikat rendesen :-)
De én nem kaptam soha :-) Aki tudott viselkedni, az nem kapott...
A legrosszabb gyerek kapott néha...ő volt a suli legzsiványabb fickója...na igen. Folyton röhögcsélt órán és dumálgatott, de ezért aztán teli volt intőkkel.
Eszébe sem volt köpködni és rugdosni a tanárokat.
Vissza sem pofázott.
Hogyan is mert volna?
Egy felnőttnek?

Mi még ilyen kis beszari, elnyomott, jogaikban megtört gyerekek voltunk.
Nem is értem, végül hogyan lett belőlünk épelméjű, éplelkű felnőtt? :-)