De pontosan így érzem, és örömmel tölt el, hogy a gyakran lenézett naivitásom, szép világra vágyásom, álomvilágom más felnőttben is ott lapul. Ilyenkor úgy érzem, nem vagyok egyedül, és jogom van a szökőkútban ugrálni.
"Sokan születtünk bizonytalannak, naiv átélőnek és egyúttal végtelen bizalommal a világra tekintőnek is. Teljesen hittünk szüleinkben, a többi felnőtt jóakaratában és abban, hogy a dolgok jól alakulnak mindig. Ám mégis sokat sírtunk. És időnként el lettünk fenekelve. Máskor meg mi, mint kisgyerekek kaptuk meg a tortából a közepét, meg a „Nagy Meggyet”, amiben nem is volt mag, de le volt öntve gyümölcskocsonyával.
A Bolond-Tantra buddhista alapon állt össze a fejemben, de természetemből fakadóan már régóta abban éltem. Nem, mint megvilágosodott, beteljesedett ember, hanem mint félig ösztönös, félig tudatos törekvő. Mindig éreztem azt a végtelen szabadságot, amit a Bolond jelképez, ugyanakkor nem értettem, miért nem abban élünk, mi emberek.
Valahogy örömtelen volt az egész, vagy csak mire már lehetett rendesen örülni, addigra már el is múlt a dolog, túlkerültünk rajta, maradt az emlékezés. Például a lányok. Mennyire szerelmes voltam némelyikükbe! Aztán mi van most? Nem vagyok beléjük szerelmes.
De nem szűkíteném le idáig. Komolyan venni, és életcélnak tekinteni a felnőtt-élet összeráncolt szemöldökű fontoskodását, ez nem volt az ínyemre. Nem tetszettek a felnőtt-beszélgetések sem, ahogy annak idején szüleim ismerősei eljöttek hozzánk vendégségbe, és ott kulturáltan elüldögéltek, szolidan bort ittak, próbáltak szellemesek lenni, aztán egymás háta mögött jól megvolt a véleményük egymásról.
Na, talán ez tetszett legkevésbé, ez az alakoskodás. Mindig nyíltszívű, megértő világban szerettem volna élni, de valami mindig beszövődött a szálak közé, valami rosszillatú, rosszízű dolog, ami útját állta a boldogságnak.
Azt sem értettem, hogy az olyan emberek, mint mondjuk Beethoven, hogyan halhatnak meg nyomorban, elhagyatva, boldogtalanul, megháborodott, rigorózus elmével. Hogy lehet ez? Valaki megírja az Örömódát, amitől millió mások meghatottan könnyeznek, és ő maga mégsem lesz véglegesen boldog? Miért nem kattant át egy csapásra az élete onnantól kezdve, hogy megszerezte ezt a csodát az Égi Dimenzióból? És akkor majd mi lesz mivelünk, hétköznapi emberekkel, akik még csak Örömódát sem tudunk írni?
Hol van a beteljesülés? Pedig annak lennie kell, ezt mindenki érzi. Legbelül mindnyájunkban öröm, béke, szeretet és szabadság lakik, hogy tűnhet el mindez a hétköznapok során? Miért vár így is, úgy is csalódás, keserűség mindnyájunkra időről időre, hol ezért, hol azért, és még meddig?
És itt lép be a képbe a Bolond, aki valahogy máshonnan nézi a dolgokat. Ő egy mitikus alak, a teljes szabadság megtestesítője, így nem egy domesztikált valaki. Nem érdeklik a világi szempontok, tehát alapvetően gyanús figura. Nem azonos az elmebeteg őrülttel, de nem is könnyű megkülönböztetni tőle. Talán csak vidám, gondtalan nemtörődömsége az, ami megvilágosodottságát elárulja. Amúgy hétköznapi értelemben nem vonzó egzisztencia. Némely Tarot kártyán egyenesen úgy ábrázolják, hogy kilóg a feneke a nadrágjából, mert a mögötte ugráló kutyák megszaggatták ruházatát. Ő mindenesetre még ezen sem zavartatja magát, fütyörészve bámulja az eget, látványosan jó a kedve. Révülten álmodozva épp készül belegyalogolni az előtte tátongó szakadékba. Ám mielőtt leesne a mélybe, talpai alá misztikus módon talaj kerül, mintha a semmiből sűrűsödne össze egy ösvény, amely a szakadék felett átívelve egy új dimenzióba vezet. Ez az Új Föld, amit az álom teremtett meg, a fantázia és a hit. Ez tényleg igazi szabadság."
Laár András
