Teljesen véletlenül találtam rá szombat délután.
Egy film Vincent van Gogh életéről.
Újabb hódolatom és csodálatom a művészet felé- a művészek felé. És újabb vágy, hogy egyszer valamivel kapcsolatban érezhessem ezt a fajta megszállottságot, ami felülír bármi mást az életben. Csak egy kicsit...kipróbálásképpen. Mert persze nem lehet az annyira nagyszerű dolog úgy hosszasan. De tudni, hogy van benned valami, ami felszínre akar törni, aztán ennek találsz egy utat...az remek. Kinyitod a kaput és megindul az áradat. Jön belőled minden, dolgozik a kezed és ezzel együtt érzed, hogy talán megnyugszol tőle kicsit.
Sok emberben vannak nagyszerű dolgok. Kavarognak bennük, de csak kevesen tudják ezeket kifejezni.
Ha festesz, olyan, mintha a belsődből tennél ki valamit. Ugyanígy, ha zenét szerzel. Elmerülsz benne, kizárod a világot, keresed a színeket, a hangokat, bányászol magadban, hogy előhúzd a pontosan odaillőt.
Utána megnézed, meghallgatod, és azt mondod: ez én vagyok.
Közel hajolsz a képhez, jól megvizsgálod...aha, szóval ez itt az én lelkem. Pompás.
