És imáink meghallgattak, hurrá!
A mai napon elvitték az ebek kisebbikét. De még hogy milyen helyre!
Kikerekedett a szemem rendesen, mikor megállt egy fekete "bömös" a kapu előtt a napot is kitakarva előlünk. Kilibbent belőle egy könyékig aranyba öltözött nő (az ismerősöm ismerőse), és vidáman integetett: én jöttem a kiskuyáért!

Hoppáré- kaptam föl a csipagyárost- ez aztán a valami! Nem semmi helyre rakod be a kispicsádat, barátocskám. Csak aztán jól viseld magad...no csirkézés, no csavargás, papucsrágás, ez itten a kánaánba visz most tégedet.
Ő meg vidáman búcsút intett a farkával, becsapódott a légkondi elé, felcsavarta a hifit és rágyújtott egy szivarra.
Szép kilátások...

Most már csak Zsömit kell megfosztani szaporodási képességétől és helyreállhat egy viszonylagos nyugalom. Reményeim szerint. Merthogy a kutyák magukban feleannyira idióták, mint társaságban...helyesbítek: társaságban a legértelmesebb kutya is leépül szellemileg...áh, a bandázás, ugye.
Trallalaaaa, édes, szépséges, bosszúságmentes nyugalom!

Ps: Megjegyezném, hogy a gyerekeknek gratula és miegyéb, merthogy teljesen felfogták, hogy mi a helyzet, és bár sajnálták az ügy ilyetén kimenetelét, de tisztességgel viselték.
Valahogy úgy képzelem, hogy sok gyerek üvöltve toporzékolt volna, hogy nem és nem és nem mehet a kiskutya.
Én bizonyosan így tettem volna úgy 30 évvel ezelőtt. (Buta, buta, erőszakos Doris :-))