Tegnap beszélgettem a kislánnyal, akit múltkor megtámadtak a kávézóban. Nem is az a lényeg, hogy megtámadták- jelenleg ennek semmi jelentősége. Annak volt inkább jelentősége, hogy miközben dumáltunk, röhögcséltünk, nekem egyszer bevágott a fejembe, hogy ez a lány 18 éves! 18, én meg 38. És hogy símán lehetne ő az én lányom.
Teljesen símán.
Ehelyett pedig úgy vihorászok itt vele, mintha nem is lenne 20 év köztünk. 20 év! Egy felnőttnyi kor.


Persze nem jutott azért eszembe, hogy most aztán gyorsan igazodjak a koromhoz és rögtön valami mélységes komolysággal tudjam a tutit, de azért az igen, hogy "mi lenne, ha..."
Próbáltam úgy nézni rá, mint lehetséges lányomra. Elképzelni az életet úgy, hogy 18 éves gyerekem van. Mi lenne akkor? Milyen lennék akkor? Hogyan nevelném? Tudnék- e így vihorászni a kis hülyeségein, elvenni az élét annak a szörnyűségnek, ami történt vele. Így lenne akkor is, vagy bölcs, észosztó felnőtt anyukája lennék, akiről úgy beszélne a barátainak: Hja, az anyám...inkább hagyjuk.


Hm... hát ezt már nem fogom kipróbálni. Mire az én gyerekeim felnőnek, én már közel leszek az 50- hez. Addigra bizonyosan megkomolyodok.
De milyen jó lenne tudni, hogy ők vajon milyennek látnak engem! Erről egyelőre nem tudnak beszélni. Imádnak olyannak, amilyen vagyok. Mivel nincs más, nincs összehasonlítási alapjuk, így hát azt gondolják, a legjobbat kapták.