Van nekem egy ismerősöm (legyen elég róla, hogy van kutyája, khm). Na, ez az ismerősöm már nagyon régóta társ nélkül nevel két fiúgyermeket. Így, teljesen egyedül, gyerektartás, miegyéb nélkül tartja el őket. Közben egy házat is épített (nem messze tőlünk, khm), mint mondtam, egyedül.
Én nem szeretem ezt a nőt, de a teljesítményét messzemenőkig elismerem. Ez nagy dolog szerintem.
Ez az ismerősöm egy rapid lefutású kapcsolat után férjhez ment egy férfihoz, akinek szintén vannak elismerésre méltó tulajdonságai, de ettől függetlenül "én soha nem mennék hozzá" típusú férfinek nevezném.
Gyakran gondolok arra (bár közöm hozzá egy szál se), hogy vajon ez tényleg egy ilyen nagy szerelem az ismerősöm részéről, vagy ő az a nő, akinek egyszerűen elege lett már az egyedül küzdésből, és teljesen reális alapokra helyezte az életét ezzel a házassággal?
Hét végén találkoztam valakivel, aki együtt dolgozott vele néhány hónappal ezelőtt. Ez az illető elmesélte, hogy anno, ott a munkahelyen nyíltan beszélt róla, hogy ő nem szereti ezt az embert, de van pénze, és hát... szóval a megérzésem nem csalt.
Nos, jómagam nem ítélkezem, és persze óva intek mindenkit ettől. Nem volt könnyű helyzetben ez a nő, és az élet kompromisszumra kényszerítette. Az viszont már erős szívásnak nevezhető, hogy a férfi most elvesztette azt a pénzes munkát, ami olyannyira vonzóvá tette őt.
Ajajajj, Isten ismét különös tréfát űzött valakivel.

Sajnálom, tényleg. Még akkor is, ha utálom a kutyáját, ha sok bosszúságot okoz nekem, ha ok nélkül jár itt akkora arccal, mintha ő véste volna kőbe a nagy igazságokat. Mert abban a kőben az is ott van ám felvésve, hogy az is pórul járhat, aki mindent alaposan átgondol, és minden döntésénél az eszét használja.
Nem csak azok buknak el, akik lapáttal a kezükben, ész nélkül rohangálnak a világban.