Doris naplója

De mennyire utálom ezt, jaj!
Az egész napom- hetem csomagolással, pótbeszerzéssel, fölcímkézéssel telik. Közben elrohanok szülőikre, ott még a nyakamba zúdítják, hogy mit kell befizetni, mit kell még hozni, és azokat természetesen névvel ellátva.
Reggel ebéd befizetés. A sor tíz méteres, és nem halad. Na jó, elmegyek addig elintézni, ami még szükséges. Egy óra múlva vissza, a sor még akkor is éppen akkora, az emberek talán egy méterrel kerültek előrébb. Otthagyom, majd két óra múlva újra vissza. Sor továbbra is. Kivárom, megkapom.
És töltsem ki, adjam le, keressem elő, újítsam meg az önkormányzatnál, de nem is most kellett volna, hanem már egy hónappal ezelőtt, hogy mostanra meglegyen... ááá!
Én nem tudom, hány férfi olvassa ezeket a sorokat, de szeretném, ha a mai estén mindőjük megölelné a kicsi nejét, és hálaimát rebegne neki, hogy ezeket az undorító, sziszifuszi, utálatos dolgokat nem neki kell elvégeznie. Nincs is annál jobb, drága Barátaim, mikor az ember dolgozik egy jót, aztán hazamegy, eszik egy finom kis vacsorát és letudva aznapra a gondját, kényelmesen elnyújtózik a kanapén.