Nem igaz, hogy az emberek nem értékelik a munkát. Nem igaz az sem, hogy ha nem mutogatod magad örökké, akkor elfelejtenek. Ez nem igaz. Vannak dolgok, amiket nem felejtenek el.

Bent voltam ma az iskolában, hogy segítséget kérjek a drámacsoport szervezéséhez. Az igazgató helyettes szívesen fogadott. Örült nekem.
Elhiszed, hogy rengeteg csalódást okoztam neki? Azzal, hogy elmentem a pályáról, aztán elmentem a városból is... sorra csináltam a hülyeségeket. Így aztán mikor tegnap felhívtam, azon sem lepődtem volna meg, ha elküld a csudába. De ő nyitott teljesen, segít mindenben, és teljes kooperációt ígért nekem.

Azt mondja, iszonyúan hiányzott már neki a fesztiválok hangulata, az előadások, amiket rendeztem; minden, ami én voltam ebben a városban. Hehe, az őrült kalapos művésznő...
Most aztán belehúzunk, lesznek csoportok, színjátszás, nyáron pedig egy igazi, elutazós mesetábort csinálok, ahol egy hétre kiszakítom a gyerekeket a valóságból, és egy álomvilágba repítem. Még azt nem tudom, a Világfára, az inkák földjére, vagy az ókori görög világba képzeljem a mesémet...
Annyira megmelegítette a szívemet, de komolyan... mikor jöttem el, még meg is öleltem. Azt mondtam: Jaj, hadd öleljelek meg! Úgy hiányoztál! És úgy tettem.  Azért, mert hálás voltam neki.

Azért, hogy nem felejt, és még mindig hisz bennem. Hogy ott áll mögöttem, és támogat abban, hogy újra azt csináljam, amiben valaha jó voltam.
 
Ha én ő lennék, már nem bíznék bennem.