Tegnap rám tört a pakolás. Elsőképpen meleg ruhák, azután drámás jegyzeteim.
Rengeteg csodás dolgot találtam. Például ezekből a jegyzetekből kb. annyi van, hogy ha egymásra tornyozom őket, egy jóravaló sámli magasságát elérik. Épp elég lesz átolvasni. A fene gondolta, hogy közel tíz éve még ilyen gondosan ügyeltem a részletekre.
Megtaláltam a szakdolgozatomat. Beleolvastam, és meg kell mondjam, még mindig képes intellektuális élményt nyújtani.
Aztán mikor harmadikos gimis voltam, kitaláltam, hogy csináljunk iskolaújságot. Én voltam a szerkesztő. A neve az volt: Harmadik Világraszóló Gimnázium. Összegyűjtöttem a többiek írásait, megszerkesztettem, aztán sokszorosíttattam.
Órai levelezéseket találtam, régi fotókat. Ez most pont jól jön majd, hisz két hét múlva a 20. érettségi találkozónk lesz. Beviszem majd csemegézni a többieknek.
Na és a legjobb! Kitúrtam a mélységek mélységéből a naplóimat. De az még semmi! Sok év után volt bátorságom beleolvasni, és teljesen pozitív volt az élmény. Igenis, nem is voltam annyira idétlen, mint azt gondoltam. Értelmes voltam, jókat írtam. Ha a stílusát nézem, egészen hasonló a mostanihoz, néhány kamaszos butaságot leszámítva. Hm, az éjszaka nagy részét olvasással töltöttem.
Találtam pár érdekes dolgot:

1987. április 28.:
Rájöttem, hogy nem tudok naplót írni. Az ugyanis nem napló (vagy legalábbis rettentő unalmas), ha az ember leírja, hogy mi történik vele, és mindehhez nem, vagy csak alig fűzi hozzá a saját gondolatait, érzéseit. Az ilyen írásocska semmit nem árul el az emberről...

1988. április 1. :
Este volt egy jó sztori. Mivel holnap lesz bolondok napja, elterveztem, hogy megtréfálom tesómat, és amíg fürdött, fogtam a farmerját, és alul bevarrtam mindkét szárát. Így ha reggel öltözik, érik majd meglepetések. El lehet képzelni, hogy egész este ezen röhögtem. A végén már azon, hogy elképzeltem magam, amint teljesen egyedül ülök a szobámban, és a térdemet csapkodva röhögök.

1989. november 20.:
Őrületesen borzalmasan érzem magam! Utálok itt lenni, utálok hazamenni, de mégis mindig hazamennék, mert otthon szükség van rám. Iszonyatosan nyomasztó a helyzetünk. Apa munkájának vége. Nincs pénz, nincs cél, nincs barát, nincs szerelem. Meg fogok bolondulni!
Iszonyúan magányos vagyok. Nincs senki, akivel beszélhetnék. Hát miért nincs valaki, istenem?

1989. december 9.:
Apa kórházban van. Úgy néz ki, minden összeomlott. Ez már nem depresszió. Olyan vagyok, mint egy tuskó. Érzéketlen kődarab. Ha a szívembe figyelek, csak valami zsibbadtságot érzek. Tönkrement az életünk. Mindennek vége.

1992. október 5.:
Csodálatos dolgok történnek velem mostanában. Albérletben lakom Baján. Harmadéves vagyok. Haverjaim és barátaim száma még csak növekedett, és feltűnt egy ember, akinek szüksége van rám...

1993. július 14.:
Már döntöttem. Elhagyom ezt a várost. Még nem igazán kapott el a búcsúzás szomorúsága, bár lehet, hogy inkább kimaradt a folyamatból. Sokáig nem akartam menni, aztán hirtelen átbillentem, és most várom a mást, az újat.

július 24..
Még senki nem mondta: maradj. Mindenki csak azt mondja: kár, hogy elmész.

1994. március 17.:
... Elvették tőlem az osztályom. 5 hónap után visszajött az osztályfőnökük, és most kéri a 4.b-t. Borzasztó érzés; sokat sírok miatta. Szinte már betegesen ragaszkodom hozzájuk. Sokáig kutattam magamban, hogy vajon miért, és rájöttem, hogy ők voltak az egyetlen szelep, ahol az érzelmeimet levezettem. Anyáékkal ritkán találkozom, barátom nincs, így aztán mindent velük éltem meg. Rengeteget tanultam tőlük az érzelmekről, és óriási biztonságot adott, hogy tudtam, minden nap 8- tól délig nem kell félnem attól, hogy megbántanak, kiszolgáltatott leszek. Ők tiszta szívből szeretnek...

1994. március 20.:
Mostanában újra elkezdtem Silvya Plath- nak az Üvegbúra- ját. Sokat jelent nekem az a könyv, mert sokszor hasonlóan érzek. Mintha egy üvegfal mögül figyelném a világot. A mások világát, s ettől különállóan zajlana az enyém. Azon gondolkodom, hogy írnom kellene egy könyvet. Azért lenne szükségem erre, mert szóban nem tudok az emberek közé beilleszkedni. Örökös levelezési kényszerem van azokkal, akiket fontosnak tartok...

április 8.:
Mára kisütött a nap. Minden amellett szól, hogy menjek Szántóra C- hoz a buliba. Nyugodt vagyok és vidám az elhatározástól...
Este 11 van. Annyira izgatott vagyok, hogy nem tudok aludni. Szétrobbanok, azt hiszem.Tudom, hogy találkozni fogunk A- val. Érzem, hogy vár engem, csak nem tudom, mi lesz. Ezerféle variációt képzelek...

április 10.:
Voltam Szántón. Csodálatos volt. Minden érzésem beigazolódott; százszor többet kaptam, mint amit reméltem. A. szeret- visszavonhatatlanul, és örökre. Összeveszett a barátnőjével, és velem volt egész éjjel. Bejártuk a falut, és hajnalig beszélgettünk. Azt mondta, iszonyúan hiányzom, és félt, hogy most sem jövök el. Hetek óta erre várt, és erről álmodozott. Azt mondta, folyton rólam álmodik, és múltkor elindult hozzám. Összepakolt, leszervezett mindent, aztán éjjel azt álmodta, hogy az orrára csapom az ajtót. Nem mert elindulni. Minek kellett elköltöznöd?- ezt kérdezte. Miattad kellett elköltöznöm- ezt válaszoltam.
Nem tudom... így közel négy év után talán elhiszi, hogy szeretem. Most először megmondtam neki. Nagyon halkan súgtam a fülébe...

április 22.:
Ragyogásom fénye lankadatlan, mert ő életben tartja. Sokat telefonálunk, levelet is váltunk. El akar jönni a szülinapomra. Azt mondja, kérdeznie kell valamit, de csak személyesen.

Május 5.:
Hát nem tudom, mi van most. A.- nak holnap kellene érkeznie, de még mindig nem tud semmi biztosat. Na persze. Egy nagy rakás hazugságot kell kieszelnie, hogy találkozzunk. Túl bizonytalan pont vagyok neki ahhoz, hogy kockáztasson, vagy felrúgjon biztonságos és unalmas dolgokat.
Szerdán festettem egy léggömböt. Óriási pillangókat pingáltam rá, és azzal vártam őt. Mikor rájöttem, hogy nem jön, már nem volt szükségem rájuk, és kezdtem meggyűlölni őket. Néztem a ringatózó pilléket, majd egész közel hajoltam hozzájuk. Éreztem a gumi furcsa illatát, és a hártyán keresztül néztem a lepkék elmosódott körvonalát. Akkor fogtam az öngyújtómat, és egész várakozásom, elszökő örömöm felrobbantottam. Tompán és halkan szólt, feltűnés nélkül. Egy darabig még néztem a zsinóron lógó gusztustalan foszlányokat, összetört lelkem képét, aztán bebújtam az ágyba. Az még mindig segített. Fejemre húzni a takarót, és feküdni csendben a sötétben. Ott biztonságban vagyok.

Nagyjából itt a vége, innét már csak kusza gondolatok. Közte kilenc év, 500 oldal. Sokszor- sokszor leírva, hogy magány, hogy őszinteség, és újra csak magány. Furcsa visszaolvasni. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyit gyötrődtem.