A főiskolának volt egy üveges lépcsőháza. Nagy üvegtáblák voltak ott, amiket olykor kinyitottak, hogy így szellőztessenek. Egyik délelőtt egyedül mentem felfelé a lépcsőkön, mikor hirtelen egy apró, fekete fecske cikázott át előttem. Röpködött összevissza teljes zavarodottságban, időnként nekicsapódva az üvegnek. Bejutott az épületbe, de sajnos kifelé már nem találta a rést, és kétségbe volt esve rettentően. Az üvegen túl a többiek várták. Másik négy vagy öt madár, akik szintén rémültek voltak. Ide- oda röpködtek, és figyelték a táblákon koppanó társukat.


Úristen! Egy fecske! Ledobtam minden cuccomat, és elkezdtem futkosni a lépcsőkön, hogy elkapjam. Le, föl, éppen úgy, ahogy ő próbált kijutni. Esélytelen volt a tervem, hisz gyorsabb volt százszor nálam, végül mégis elkaptam, mert a sok ütéstől elkábult és leesett.
Ahogy a kezembe fogtam, az maga volt a csoda. Szépséges feje van egy ilyen madárnak. Csak pislogott rám a gyönyörű szemeivel, pihegett halálos kimerültségben. Várta, hogy mit teszek vele. A lábai, mint a gyufaszálak, a tolla kékes fényben ragyogott. Borzongató volt az érzés, hogy ott van a kezemben az az élőlény, ami nekem világ életemben a legigazabb szabadság jelképe volt.
Nézegettem egy ideig, próbáltam raktározni magamban azt az örömöt, amit az érintése okozott, aztán kilógattam az ablakon a karjaim, és kinyitottam a markomat. Ő elreppent a többiekhez, és néhány másodperces üdvözlés után az egész csapat elviharzott.

Ez azért jutott ma eszembe, mert mostanság százával pusztulnak el a fecskék a hirtelen hideg miatt. Nem találnak élelmet, és olyan gyengék, hogy képtelenek útra kelni. Láttam, ahogy rongyosra gyötrődve lapulnak az állatvédők markában, és csipeszből eszik a csontikat. Hát nem szomorú dolog ez?
Minden szabadság kalitkába zárható.