Szóval van ez a nő. És egy napon megy már haza munka után. Végre süt a nap is, szól a rádió is, ő pedig ordítva énekel az autóban. Lehúzza az ablakot, hogy a szél befújjon, a fejével üti a ritmust. Úton van, és ezt nagyon szereti. Megérkezni nem szeret, mert az mindig a vége valaminek. Amíg megy, addig mozgásban van a világ, addig bármi lehet, addig életszagú az élet. Azt szereti.
Átnéz akkor a szomszéd sávba, és összeakad a szeme valakivel, aki azt figyeli, milyen gátlástalanul képes jól érezni magát néhány hangtól, az úton levéstől. Ő meg vigyorog egyet, aztán a másik is, és int némán a fejével. A nő meg énekli bele az arcába, hogy "icc ö méjsing, icc ö méjsing".
Aztán vált a lámpa, s elindulnak. A nő azon gondolkodik, hogy holnap lesz az a bizonyos érettségi találkozó, amin valamit majd bizonyosan mondania kell magáról. Mikor 5 éve volt, akkor úgy beszélt, mintha megérkezett volna. Van házam, van munkám, vannak gyerekeim, tip- top férjem. Jól vagyok, KÉSZ vagyok. De most nem ez van. Már nem akar ilyeneket mondani. Butaság... olcsóság ilyeneket mondani. Valahogy úgy szeretné, hogy elmondhassa, nagy utat bejárt, és még mindig nincs a végén. Hogy az élet nem a megérkezésről szól, hanem éppen a menésről. Mert százszor fenekestől felfordulhat minden, változhat minden, egyszer jobb, máskor úgy fáj, hogy belehalni volna jó, de az út az mindig ott van. Sőt, az úton sávok vannak. Lehet váltani egyikből a másikba, vagy csak átintegetni, és elirigyelni a dalt, ami csak ott, a mellettünk levőben hallható. Szólhat bárkinek a zene, fújhat a szél, ha ő úgy akarja.
Az út maga a szabadság, minek hát megérkezni.