Jó lenne most már,
Ha nem írkálnék le minden apróságot,
Hanem elegánsan, hetente
Erőt fordítanék egyre,
Mely magvas és sokatmondó lenne.
Ülnék rajta napokig,
Fogalmaznám kerekre, bölcsre.
Átírnám sokszor, finomítva
Az utalásokat olyannyira,
Hogy már végül magam sem érteném
(Na az lenne csak igazán kemény).
Egy- két expresszív, impresszív, depresszív,
Önmagába visszahajló okos költemény.
Kiforrva, helyére téve,
Elfeledve
A történés folyamát, a pillanat élményét,
Vagy nem elfelejtve, csak betéve
Egy kerek tégelybe,
Megkeverve, elszakadva minden eseménytől
Kigyúrni egy nem mindennapit ezekből.
Azt sem kéne, mert szóra sem érdemes,
Hogy hozzákezdtünk
Varró Dani könyvéhez.
Döbbentem,
Hogy rímekkel is lehet; azt is szeretik,
Pedig aprók még, s tán nem is annyira értik
Hisz nekem is figyelnem kell, pedig nagy vagyok- mégis,
A szavak íve, dallama, illeszkedése
elbűvöli őket, ez egy szerethető mese.

"Nos, mint a rétestészta, hosszan
Elnyúlt a parti menete,
Végül a vőlegény, menyasszony,
S Péter maradt, a Fekete.
Utóbbiak a Főítésznél,
A vőlegény Balázs vitéznél.
"Egy rongyot emelek" fakadt
Kacajra ő, és egy szakadt
Gatyát betett középre (ó, jaj!)
De szólt a Főítész: "Na, hogy
Bebizonyítsam, jobb vagyok,
Én még megtoldom öt rugóval."
S az asztal közepére szórt
Négy óra- és egy ágyrugót."