Nagyfiam tavaly veszítette el a hitét a karácsonyban. Akkor jött rá, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat. Dühös is volt. Csalódott. Azt mondta, az ajándék vacak, de tudom, hogy nem ez volt a baj. Aztán a Fogtündér is gyanús lett neki, ezért rákérdezett. Nem volt jókedvű a válaszomtól, de elfogadta. Az öccseinek soha nem árulta el a titkot- méltósággal őrzi azóta is az ő csodájukat.
Nem is hittem volna, hogy a Mikulásban még azért bízik. Valahogy azt gondoltam, hogy ezek a lények összefonódnak, és ha az egyik elvész, az magával rántja a többieket is.
Meglepődtem, mikor ma nyíltan rákérdezett:
- Létezik a Mikulás?
- Ezt most miért kérded?
- Mert tudni akarom.
- Ha azt mondanám, nem, nagyon csalódott lennél?
- Igen, azt hiszem.
- Mit éreznél még?
- Szomorú lennék.
Itt hallgattunk. Végül én szólaltam meg:
- Sajnálom. A Mikulás nem létezik. A felnőttek ajándékozzák meg a gyerekeket.
Nem szólt semmit, csak összeszorította a száját, és szép lassan folyni kezdtek a könnyei. Zavarban voltam, mintha én lennék áruló.
- Tudod, nekem is addig volt a legszebb, amíg azt hittem, hogy van Mikulás. De azután is jó volt. Az is jó volt, hogy tudtam, a szüleim akarnak örömöt okozni. Jó volt az is.
Többet nem tudtam mondani. Fojtogatott a sírás. Nem tudom, az ő csodáit, vagy a magamét sirattam.
Ps: Milyen különös, hogy egész délután forgott bennem ez a pillanat, erre mikor feljöttem, megtaláltam csilla kommentjét egy közel egy éves bejegyzésemnél. Pont annál, amelyik a csodákról szól.