A kártyavető lányának csináltam ma a körmét. Ott volt ő is, aztán kirakta megint a kártyát (persze a lapok szinte ugyanúgy jöttek ki, mint múltkor). Kirakta Nagyfiamra, öcsémre... a munkatársamnak, akinek 3 hete azt mondta, hamarosan babája lesz, 4 napja késik a menzesze.
Ahogy jár a keze, beszél, és néz a szemembe, mindig azt érzem, a lapok csak kapaszkodók neki, valójában láthatatlan csápokkal fon körül, és belőlem olvassa ki a gondolataimat... a jelent, és a jövőt(?).

Azt mondta, megtanítaná nekem, hogyan kell, mert bennem van erre érzék. Haha, vettem is hazafelé egy paklit. A fiúk pedig mikor meglátták, megrémültek, mert  hittanon mindig azt hallják, hogy ez bűnös és hamis dolog. Féltik az üdvösségemet és a lelki békémet. Jaj, szegénykéim, ha tudnák, hogy valaha hány éjszakát virrasztottam át gyertyafényben, borzongva, futtatva a poharat a betűkön, hogy társalkodjak holt lelkekkel mindenféle ügyes- bajos dolgaimról. De ők ott soha nem mondtak semmit a jövőről. Azt mondták, azt nem lehet. Nem szabad tudnunk arról semmit.
Egy éve kb. újra megpróbáltam egy társaságban, és akkor már nem ment. Hiába hívtam őket, nem jött senki. Őszintén szólva nem is bántam cseppet sem. Mikor annak idején benne voltam ezekben a dolgokban, már olyan volt egy idő után, mint a drog. A lakásunkban mindenütt leégett gyertyák várták, hogy besötétedjen, mi pedig a barátaimmal körbeüljük az asztalt. Aztán jött a borzongás a tarkón, és a pohár elindult. Néha szelíden, máskor vadul száguldozva, pörögve, a levegőt fagyosra hűtve.
Átjáróház voltunk... szellemek játékszere. Néha úgy éreztem, napközben is ugrásra készen várnak valakik, hogy a papírt végigsimítsuk az asztalon, és ők a mi erőnket használva mókázhassanak.
Nem hiányzik ez egyetlen percre sem. Sőt, nagyon hálás lennék, ha MOST kitakarodna mindenki a házunkból, akinek nem ez a bejelentett lakcíme.