- Csak azért jöttem... azt szeretném mondani... szóval szeretném, ha tudnád, hogy Ákost nagyon bántotta az a múltkori beírás. Tudod, ő nem akar rossz lenni, csak...
- Persze, tudom. Úristen, hát tudom, hogy nem akar rossz lenni. Mondta is, hogy beszélgettetek.
- Igen, és aznap nagyon fáradt is volt, mert előző este későn értünk haza a jótékonysági gáláról, meg...
- Ja, tényleg, olyankor mindig pörög, ha fáradt.
- Szóval annyit gondolkodtam, hogy ilyen kis szertelen. Lehet, hogy nem kellett volna fölengedni iskolába. Nagyon fiatal a többiekhez képest, és...
- Igen, de okos nagyon.
- Tudom, de nagyon gyerek. Nem akar rosszat, csak nem érzi, hogy hol a határ, és...
- Tudom, hogy nem akar rosszat, és már úgy bánom, hogy beírtam. Már akkor bántam. Utálom azokat a tanárokat, akik folyton beírkálnak, mert én úgy gondolom, hogy a problémát ott kell kezelni helyben, nem írkálni, de érted, már nem bírtam kezelni... már nem tudtam mit tenni, és eldurrant az agyam, és akkor azt mondtam, hogy MOST beírok. De már utána rögtön megbántam, hogy csődöt mondtam, és ezt csináltam. Tudom én, hogy nem akar rossz lenni, és azóta figyel is magára, meg igyekszik, nagyon szeretne megfelelni, úgyhogy mindegy már, ne is törődj azzal a beírással.
Eddigre végez az öltözéssel. Jön a hurkás sapkájában, a hangját eltorzította a nátha (azt mondta, olyan most a hangja, mint a sokszínű ceruza. Az is néha világosat, néha sötétet fog)- most éppen szinte suttogósan vékony. Forrósodik, látom a szemén, hogy holnapra már beteg lesz, fáradtan csillog ilyenkor, a bőre fehér, a pofiján már virágzik a lázrózsa. Indulunk ki: Csókolom, M. néni, csókolom, P. néni, sziasztok mindenki! Hát meg kell zabálni, tényleg, én se szívesen írnék be neki, pedig gyakran a falra mászok tőle.
