Úgy négy óra lehetett, mikor leültem dolgozni. Mr. Darcy a tévét nyomkodta, és akkor hirtelen megláttam, ahogy a járógépben vezeti a mamája hazafelé Forrestet. Akkor én eldobtam mindent, és azt mondtam a többieknek, hogy azonnal üljenek le, mert ezt a filmet feltétlen látniuk kell. Ők meg megkérdezték, hogy miért olyan fontos ez, de én nem tudtam erre mást mondani, csak azt, hogy mert a legeslegtisztább érzésekről szól. Akkor mindannyian összebújtunk a szétnyitott kanapén, és néztük a filmet. Olyanok voltunk pont, mint a borsó, meg a héja. Vagy inkább egész borsóföld voltunk mi öten.
Akkor eszembe jutott, hogy régen, mikor először olvastam ezt a könyvet, az úgy volt, hogy belelapoztam valakinél, és azt gondoltam: Jé, micsoda egy hülye ez a fickó! Hazaviszem, és jót mulatok rajta. De aztán cseppet sem volt mulatságos, inkább nagyon is sírós és gondolkodós, és azt is olvastam, hogy az a hülye, aki mondja, így hát azóta én nem nagyon mondom azt senkire, hogy hülye, vagy utána megbánom biztosan.
Az is eszembe jutott, hogy a világ szépsége mindig az ilyen Forrestek kezében van, meg a mamájukéban, de mégis Dan hadnagyok és Jennyk futkosnak mindenfelé. Kinevetik a Forresteket, vagy elmennek tőlük, aztán végül megérzik mégis, hogy elvesznek nélkülük. Akkor arra gondoltam, hogy el is megyek a könyvtárba, és újra elolvasom azt a könyvet, hogy ne felejtsem el, hogy nem jó Jennynek lenni. Dan hadnagynak sem jó lenni, és nem biztos, hogy Forrestnek lenni jó, de hülyézni akkor sem szabad.
Mindenki csendben volt a film alatt, még a fiúk is félrehajtott fejjel nézték, mert ők is értették. Az jutott eszembe, hogy minél egyszerűbbek a dolgok, annál szebbek és tisztábbak. Azért szerintem bennünk is ott van minden fontos dolog, csak nehezen látszik, mert túl bonyolultak vagyunk, és sodor minket a szél, Forrest pedig tudja, mire rendeltetett, ahogy a mamája is tudja. És akkor Okoska azt mondta:
- Éppen olyan, mint egy gyerek.
Erről most többet nem tudok mondani...