Tegnap láttam egy beszélgetést egy pappal, aki Dél- Afrikában utcagyerekeket vesz magához, és igyekszik őket a normális életbe visszavezetni. (Vissza?! Soha nem is voltak ott)
Ő azt mondta, hogy ezerszer és ezerszer elmond dolgokat ezeknek a fiúknak, és néha olyan az a sok szó, mint a falra hányt borsó. De az ő filozófiája az, hogy amíg van fal, és van borsó, hát addig ő hányja szorgalmasan. És akkor én azt gondoltam, hogy ezt érdemes megjegyezni.

Mert ha Isten, vagy az ő elképzelt személye nevében akadnak emberek, akik így gondolkodnak, akkor ez a gondolkodás az, amit Istennek nevezhetünk. Semmiképp sem a jégpáncél, és az árokba csúszott autók.
Erről a beszélgetésről jutott ez most eszembe.

Ps: Megyek aludni. A Józan Ésszel ellenkezve mégis autóba ültem ma, és jó sokat dolgoztam. Nem volt egyszerű, de nem csúsztam árokba, nem estem el, nem történt semmi bajom. Sőt, mikor egy iszonyatosan szűk parkolóból kitolatva egy mocsok betonra felakasztottam a kocsi lökhárítóját, még három segítőt is "kaptam", akik megemelték(!!!) a hátsómat, és karc nélkül leszedtek a szikláról. A Jóisten küldte őket!