A szakkörön azt tanítom a gyerekeknek, hogy adják meg egymásnak a figyelmet, és "követeljék" is ki maguknak. Vagyis ha valaki beszél, játszik, mutat valamit, arra figyeljenek, valamint senki ne kezdjen addig bele mesélésbe, mutatásba, amíg nem érzi a figyelmet magán. Ez elég nehezen megy nekik.
Ma is próbálgattuk. Először papírt kaptak, tollat, én pedig róluk, az ő emlékeikről, vágyaikról, tulajdonságaikról tettem fel kérdéseket (hamarosan megírom az óravázlatot a gyűjteménybe, mert nagyon jól sikerült foglalkozás lett). Ők lejegyezték a gondolataikat, majd körbementünk, és mindenki elmesélhette, mit írt a kérdésre. Ha nem akart megnyílni, persze passzolhatta a választ. Na, haladunk szépen körbe, mindenki mondja, amit akar, mikoris Tibike kerül sorra . Ő egy csokiszemű, puha és lassú fiú. Édesen mosolyog, és nagyon jó fej. Őrületes humora van, kicsit zsivány, de soha nem tiszteletlen. Szóval nagyon bírom. Nagy zsibogás van tehát a teremben, a gyerekek még az előző választ beszélgetik, mind akarja mondani a magáét. Tibike vár, és pislog körbe laposan. Ránézek, ő vissza: Én megvárom- mondja vigyorogva. Jól van Tibi, várd meg. Drágáim! Tibi szeretne beszélni... Vagy két perc, mire csendesednek. Tibi kivárja, már én is kicsit túlzásnak tartom, de sejtéseim vannak, mert a szeme csintalanul les rám. Végre pisszenés nélküli csend, s akkor ő... akkor ő megszólal:
- Passz.