Jó is az, mikor indulás előtt tíz perccel derül ki, hogy a fiamnak egy teljes oldal matek leckéje hiányzik. Ne kapjak agyrohamot olyankor persze. Aztán míg ő a hiányzó sorokat írja, én a lángost tömöm a szájába, közben a másik gyerekre rángatom a pulóverjét. A macska őrjöngve szaggatja a fotel talpát, és a rácson keresztül pofozkodik az egérrel, aki páros lábbal rugdossa ki a forgácsot a padlóra. Végre elindulunk. Leérve a lépcsőház aljára felrángatom a csizmám, s kiderül, hogy a főnagymufti macskánk (8 kiló legalább) bent töltötte az éjszakát, aminek egyenes következménye, hogy beleszart a csizmám szárába, de ezt már csak akkor veszem észre, mikor már felvettem, és belenyúltam a trutyiba. Őrült mosakodás, üvöltve szentségelés (Hát nem hiszem el, more, hát összeszarja a csizmát a gádzsi, de elásom a kertben derékig, hogy nem felejti el sose!), majd bezúdulás az autóba. Késésben vagyunk, a  kocsiban iszonyatos szag (pedig lemostam!), végre megérkezünk, mindenki éppen időben, puszi, szevasztok, ezen is túl vagyunk, more.
Lehet, hogy az ilyen reggelek mondatják velem, hogy van némi igazsága annak, aki javasolta már, hogy kameraazzuk be a haazunkat, oszt majd mi is utazunk a pénzből, mint a Győzi.