Mindig kérem, hogy vigyázzon a ruhájára, mert nem tudok minden reggel tiszta nadrágot adni neki. Egyszerűen nem kell a sárban fetrengeni, nekifutásból térden csúszni... ezek nem annyira fontos dolgok. Én például egész életemben kibírtam ezek nélkül.
Gyönyörű tavasz van ma. Csodás napsütés, meleg. Kedvem támad délután gyalog menni a két kicsiért. Eltervezem, hogy megállunk majd a játszótéren, jókat beszélgetünk, sétálunk, beszívjuk a langyos levegőt. Beteszem a fülhallgatókat, s a könyvem is viszem magammal. Amíg nem érek be a központba, fél szemem a betűkön, fél pedig a tócsákon- így lavírozok a templomig.

Belépek az iskolába, teli örömmel, készülve a délutánra, amit majd együtt töltünk mi hárman, és mit kell látnom? A nadrágja, cipője, pulcsija telirakodva beszáradt sárral.
Már megint. Most is, mint mindig.
Olyan düh önt el, hogy magam is megrémülök tőle. Kedvem volna kirázni a (saras)nadrágból, és üvölteni a fejébe: Miért nem törődsz velem? Miért nem érted meg, hogy... Mit is? Mindegy. Dühös vagyok. Nincs játszótér. Nincs beszélgetés. Büntetés van. Neki is, nekem is, a Picinek is, bár vétke semmi. Mindannyiunkat én büntetem. Ő mögöttem ballag és lógatja a fejét. A vállát húzza a táska füle. Nem segítek azért sem. Jusson eszébe a sok kiszakadt, elkótyavetyélt ruha, és mindaz, amit elmondok nap, mint nap. Szenvedj!- ezt gondolom-  Szenvedek én is.
Sírnék legszívesebben. Jó lenne, ha megölelhetném, ugrálnánk a játszótéren, meg dumcsiznánk egyet. Nevetnénk is. Imádom a kacagását. A frissen kitöltött traubira emlékeztet, ahogy szétgurul egy ilyen szép tavaszi napon. Jó lenne egy ilyen délután...
De ezt már elszúrtam végleg.