Lehet, hogy én csináltam az egészet, persze. Igen, ez könnyen lehet, még akkor is, ha ez az utolsó, amit csinálni akartam.
Ki hogy pihen, ki hogy kapcsol ki... Én nem akarok olyan világban élni, hogy énnekem valaki azt mondja, hogy az teljesen jó, hogy munka után először főzni kell, sőt, miért üres a fazék, hisz amúgy meg korán kelek, mi lenne, ha akkor főznék, akkor reggel, mikor amúgy az egyetlen két órám van, amit senki nem vesz el tőlem.
Ne mondja ezt, mert akkor én azt válaszolom, hogy én is éhes voltam még előbb, és ettem, a hús pedig fagyos, de ha kell, beleb**szom a fazékba, aztán megfőzöm úgy, és hogy van az rendjén, hogy te dolgoztál, és a kanapén pihengetsz, én is dolgoztam, és mégis kioktatsz, hogy milyen sorrendben pihenjek és főzzek, és ugráljak még itt tíz óráig legalább? Én leszarom, hogy ez a világ rendje, nekem nem ez a rendem. És azt is mondd már meg, hogy azok a nők, akik ott dolgoznak veled, azok mit csinálnak, mikor hazamennek? Megfőznek? Igen? És ez így jó? Hogy te pihengetsz, ők meg megfőznek a szintén pihengető férjüknek? Hát az sincs rendjén, jobb, ha tudod. Nagyon nincs rendjén, még akkor se, ha nincs más rend, és ne zsarolj azzal, hogy nekem nem a család az első, mert ez nem a családról szól... ez az evésről szól. Az evésől, ami lesz, csak nem ebben a percben, mert a hús fagyos, én meg addig lopok magamnak egy kis időt, amíg kienged. És a legjobb lenne, ha cserélnénk, vagy egyáltalán, ha ez az egész dolog valahogy belemenne a fejedbe... Csak egyetlen pillanatig tudnál nő lenni, mondjuk olyan, mint én, és megértenéd, mennyire dühítő, és lealacsonyító, mikor azzal a hitetlenkedő fejjel emelgeted a fedőket, pedig kétszer beszéltünk ma, és tudtad, hogy dolgozom. Illetve hát hallottad, hogy mondom, de kérdés, hogy ez összefonódott- e benned azzal, hogy nem főzök, mert ugye, miért is ne menne ez akár együtt is (szerinted), hisz nő vagyok (állítólag).
De most lehet örülni, a PC tönkrement, reggel már nem indult, ketten egy ellen, (majdnem) győztetek, csak hát itt vannak a könyvek is, minő pech. A belső óra ébreszt ugyanúgy, 5 óta Sylvia Plath- tal élek. Teli a cédulákkal, amiket még húsz éve ragasztgattam bele, nem tudom, miért, már nem emlékszem, talán fontos volt akkor megjegyezni valamit. És ceruzával vastag vonal húzva néhány sor mellé:
"- Neurotikus, mondhatom!- nevettem megvetően.- Ha az neurotikus dolog, hogy az ember egyszerre két egymást kizáró valamit akar tenni, hát akkor én olyan neurotikus vagyok, mint a fene. És az is leszek, mert egész életemben mindig két egymást kizáró dolog között akarok ide- oda röpködni.
Buddy a kezemre tette a kezét.
- Hadd repüljek én is veled."
Nem olyan könnyű az, kedves Buddy. Azt képzeled, hogy olyan könnyen megy az a röpködés? Nagyon fárasztó az egy idő múlva, hidd csak el. Sokkal fárasztóbb, mint jókat enni, heverni a kanapén, és mindig tudni, hogy melyik szóra mi következik. A felhők világa élhetetlen a Kökény kisassszonyoknak, ahogy a sas is szenved lent a földön. Így hát örök megalkuvás és elégedetlenség az osztályrészük. Azt a fojtogató kíváncsiságot pedig, amivel egymást figyelik, a vágyat, amivel megismerni akarják egymást, azt jobb szó híján szerelemnek nevezik.
