A kéményünkben még jeges szél fúj, de a tavasz már itt van a kertek alatt. Két dologból lehet ezt tudni, egyrészt a madarak hajnali üvöltözéséből, másrészt a macskák szerelmi életéből. Három (HÁROM!) szerető ólálkodik a házunk körül. Kótyagos fejjel keringenek, kurrognak, és visnyognak. Nincs bennük semmi félelem, akár meg is foghatnám őket.

Én persze nem teszem, csak siccegek és szitkozódok. Minden bűzlik a szaguktól. Mi most felségterületté váltunk. A három kandúr folyamatosan egymás jeleit bírálja fölül, ennek köszönhetően a falak csöpögnek a macskapisitől. 
Mennyire útálom őket!!! Napokig kerülgetik a nőstényt, aki kelleti magát. Én már mondtam neki: Add meg magad, hamarabb szabadulsz, de hiába: élvezi a játékot. Végsőkig fokozza a vágyukat, hempereg előttük, ingerli őket, aztán mikor valamelyik a hátára ugrik, és elkapja a nyakát, akkor visít és kapkod. Akkor meg mire jó az egész?
Tudtad amúgy, hogy a macska az egyik legrosszabb szerető? A macskák vadak, durvák... és még élvezik is. Ha információim igazak, a kandúr pénisze nyolcszor durvább, mint a nyelve. Ez szerintem mindent elárul róluk. Ilyen hímtagot csak olyan lény képes növeszteni, amelyik eleve a bántásra van berendezkedve.
Szóval most dúlik a szado- mazo játszadozás, én meg (mintha ez jelentene bármit is) kövekkel dobálózok, dühöngök, és zavargálom a kéretlen szeretőket.
Ah, drága jó Apám jut eszembe, mikor anno valahogy így védelmezett a nem megfelelő udvarlóktól! Hogy haragudtam érte. Meggyőződésem volt, hogy engem úgyse bántanának, minek szól bele a dolgaimba. Dehogynem bántanának! Vagy én magamat, mer' ugye olyan is van kicsi, szerelmes Dorisoknál.
Azt mondják, a lánygyerek nagyobb gond. Jobban kell félteni. Fene tudja. Félti ott az ember a fiút is. Mert úgy van ám az, hogy az isten irgalmazzon annak a kiscicának, aki majd az én fiaim szívét összetöri! Már előre látom, ahogy szép tavaszi napokon a ház körül keringek közel ötven évesen, kövekkel dobálózok, és hangosan kiabálok: Sicc! Sicc innen, hazug, kéjenc, szívtelen macska!