Doris naplója

Most ez van Okoskával. Ma voltunk orvosnál, kapott receptet, és örült is nagyon, mikor dr. Ács a szeme elé pakolta a lencséket.
- Jééé, látom a pici betűket is! Jééé, jól látok!
Most meg alig várja, hogy megkapja a szemüvegét.
Úristen! Most aztán már tényleg az az örökmozgó, folytondumáló orrán pápaszemes sajtkukac lesz, aki mindenkit képes az őrületbe kergetni. Engem bizonyosan.
 

Csak maradna néha kicsit csöndben! Istenem, mit nem adnék egy kis csöndért!
 

Sokat gondolkodom mostanában a saját koromon, az öregedésen. Barátkozom a szarkalábakkal, a festék alól kivillanó ősz hajszálakkal. Azt mondom, nem zavar. Azt mondom, az évek többet adnak, mint amennyit elvesznek, mégis fáj néha a szépség elmúlása, és az, hogy lassan- és már talán ebben a pillanatban is- visszafelé pergetem az időt.

"Tűnődöm rajta, hát valóban, az ember negyven év felett felelős az arcáért? De mikor kezdődik ez a felelősség? Sokkal hamarabb. Már fiatalon. Milyen érzelmeid vannak, mit akarsz, min tűnődsz, hogy nézel másokra, a mosolyod igaz- e, vagy nem? Van benned igazi tűnődés, keresés? Az egész belsőd lassan kiül az arcodra.
Sokszor gondolok rá, hogy Anyácskám is, ha mosolygott, akármilyen öregen, mindig valami nagyon kedves tűnt föl az arcán. Most jöttem rá, hogy miért van az, hogy egyik- másik öreget szeretik az emberek, a fiatalok, a másikat meg nem. Mert az arcára kiül, hogy milyen ember.          

                                                                        / Polcz Alaine/

Ps: Nem szeretem az idézetek minden cél nélküli halmozását, azt viszont nagyon is, mikor megfogok és leemelek a polcról egy könyvet látszólag találomra, aztán beleolvasva a kérdéseimre kapok válaszokat.
Néha olyan, mintha a könyv választana ki engem...

Kedveskéim!

SOS szükségem lenne egy segítőkész budapesti pedagógusra, vagy bennfentes szülőre, akinek ott iskolás a csemetéje. Semmi extra nincs abban, amit kérni szeretnék, viszont nagyon nagy segítség lenne egy nagy rakás kecskeméti kisgyereknek. Bátor jelentkezőket várok a dorisakomisz@citromail.hu emilcímre.
Köszönöm előre is!
 

- Anya, ha összetörik megint egy műhold, akkor az ránk eshet? És akkor az tényleg elpusztítja a Földet?
- Igen, előfordulhat olyan. De ennek kicsi az esélye. A rádióban hallottad ezt?
- Nem, Bencétől tudom... De milyen kár, hogy megértettem, amit mondott...

Ps: Tényleg, mennyivel jobb is néha nem megérteni a dolgokat.
 

Régóta vallom, hogy az, ha az ember 180 centivel a föld fölött hordja a fejét, az biza felelősséggel jár. Ekkora magassággal bárhová belépsz, azonnal meglátnak, sőt, olykor pofátlanul megbámulnak az emberek. Lehetetlen eltűnni, ezért aztán jobb még dobni egy lapáttal a hatásra. Igyekszem ezt nem elfelejteni (179cm + az aktuális cipő), és ehhez mérten ügyelni, hogy viszonylag normálisanérdekesen nézzek ki. Kivéve, mikor rossz passzban vagyok. Olyankor képtelen vagyok a külsőmre (is) gondot fordítani. Szóval mostanság (mivel nem vagyok annyira rossz passzban) reggel öt perces smink- és frizuragenerált tartok, aztán egy kellően kifejező öltözetet rángatok magamra, így indulok el itthonról. Nem lenyűgöző, de azért a "nemrossz, nemrossz"- ba belefér, amit ilyenkor a tükörnek búcsút intve látok. Ha pedig hozzá magas sarkú csizmát, fekete, hosszú bőrkabátot veszek a bokáig érő színes sálammal, egészen elégedett vagyok.