Régen voltam már piacon. Azóta megutáltam nyilván. Egyszerűen megőrülök attól, hogy utánam futnak, és mindent rám akarnak sózni. Teljesen mindegy, hogy ágyneműről, vagy nejlonharisnyáról van szó, csak vegyem meg. Mondom, nem kérem köszönöm. Tudja, mennyiért adom? Lesz**om, hogy mennyiért adod, hagyjál békén. Nem adom a pénzem.
Persze hallowenre való faragható tök az nincs sehol. Végül a város végén találtam.
Ma nevetős, nagyfogú arcot faragunk belőle, hogy azzal köszöntsük a kóbor lelkeket.

Az sem tetszik továbbá, hogy az egész neten nem lehet megtalálni a Pán Péter rövidített történetét, nekem pedig holnapra egy 20 perces mesét kell belőle prezentálnom az ovisoknak. Jobb híján kivettem a tékából a filmet, és az alapján készülök fel. Azt azért mégsem mondhatom nekik, hogy van egy kissrác, aki nem akar felnőni, meg egy kislány, aki folyton mesél az öccseinek, aztán elmennek együtt Sohaországba, harcolnak Hook kapitánnyal, és minden jó, ha vége jó... na nem. Ennél összeszedettebbnek kell lennem még akkor is, ha a buszon fogom elmesélni az előadás előtt. Plusz valahogy úgy kiosztani a színházjegyeket, hogy valamelyest mindenki elégedett legyen a helyével. Ez pedig mondhatni esélytelen.
Na és a fogamról is kiderült, hogy tulajdonképpen gyulladás van benne, és szedjek gyógyszert, hogy hátha jobb lesz. Ha nem, akkor pedig kuka.

Szeretnék gyerek lenni Sohaországban. Jó lenne aranyport fújni, hinni a mesékben, a Fogtündérben, Csingilingben, a Mikulásban. Jó lenne Hook kapitányt jól fenékbe billenteni, aztán repülni oly sebesen, hogy soha, soha ne érjenek utol a felnőtt dolgok.