Reggel még nyomasztó súllyal nehezedett rám a tudat, hogy hamarosan itt a hétvége, és a fiúk várják a korcsolyákat. Fogalmam sem volt róla, miképpen fogok erre pénzt szerezni. Egy normális, alsó közép kategóriás cucc is 8 db ezrest kóstál, azt ugye szorozzuk hárommal, a számlák pedig a hűtőn várják, hogy a postára cígeljem őket. Azután bementünk mr. Darcyval a bankba, hogy pontosan tisztázzuk: Ugye TÉNYLEG lejárt az életünket hét éve megkeserítő hitel? Bementünk, hogy a saját szemünkkel lássuk, mert a "szinte hihetetlen" kategóriába tartozik egy ilyen esemény. Nos, olyannyira lejárt, hogy mint kiderült, még túlfizetés is van a számlán, persze nem túl sok, de annyi éppen, hogy az esetleges korcsolyavásár ne legyen (annyira) megterhelő.
Miután ezt elintéztük, gondoltuk, körülnézünk a Malomban ( az elmúlt fél évben ma negyedszer grasszáltam a Plázában- ez bizonyosan előrelépés a társadalmi ranglétrán). Örömmel konstatáltam, hogy a karácsonyfa még ott sincs lebontva, tehát a vízkereszti pusztítás nem csak nálunk késik. Éreztem első perctől, hogy ma valami más itt, mint szokott lenni. Valahogy az egész nem olyan izzasztó, fullasztó, mint más napokon. Nehezen jöttem rá a titokra: Alig fűtenek.
Jó is ez a gázkorlátozás különben! Eddig valahányszor télen betévedtünk oda, vagy a hónunk alá gyűrkésztük a kabátot- amitől nem tudtunk mozogni - vagy lerohadt a ruha rólunk. Sosem értettem, miért kell egy ekkora épületet pólósra fűteni. Tiszta pazarlás, ráadásul rosszul is lesz, aki nem ott tölti az egész napját. Most kellemes hűvösben pillantottuk meg a Hervis ordító Sale plakátjait: Kettőt fizet, hármat kap!
Hát nem ragozom. Olyan f*sza korikat vettünk a srácoknak az "ajándék" pénzből, hogy bárki megirigyelheti őket. Ilyen hosszára állítós, gyorscsatolós extrázmányok, hát kérem szépen, nincs olyan béna kétlábú, aki azzal nem tanul meg csúszni.
Délután aztán kivonult a csapat, és mind az öten jégre szálltunk. Na, akkor jött a csoda: az én nagyfiam, akinek mindig azt mondják a felnőttek, hogy egyetlen(!) hibája, hogy puha, ügyetlen, fejletlen mozgású, most felállt az élekre, és nekilódult. Zuhant néhányat, de nem adta fel, és mostanra már magabiztosan száguldozik. Okoska egyértelmű, hogy öt perc múlva már forgott, farolt, mint akit az anyja oda pottyantott a pályára egy szépséges pillanatában... nem volt kérdés, hogy neki ez nem feladat. Bobika... ööö... már képes megállni... ez méltányolható egy hat évestől, azt hiszem. Mr. Darcy lezúzta néhány eséssel a tavat (eddigi életében egyszer volt a lábán ilyen szerkezet), de amúgy kellemesen jó érzékkel fejlődik korcsolyázás terén.
Na és Dorismama? Ő eleinte pátyolgatta az ágacskákat, magyarázta, hogy rogyasszál, dőljél előre, pucsíccsál; hát nem érted, hogy nem lehet egyenes háttal? Hogy nem lehet ezt érezni? Most jó, most, így pontosan!
Aztán egyszer kifordult, és nekilódult. Hasította a hideget, hallgatta a pengék karistolását, rogyasztott, farolt, pörgött, aztán ment hátrafelé, majd oldalazva, lógó karral, aztán kitartva, vagy a feje fölé emelve. A fejében szépséges zenék szóltak, és éppen úgy képzelte, ahogy akkor, mikor még Dorisbaba volt, és ott ügyetlenkedett a parkettán. Azt képzelte, hogy elképesztően kecses, nőies, és szemet gyönyörködtető minden mozdulata, és ha egyszer képes lesz elég gyorsan siklani, akkor bármilyen messzire eljuthat ebben az életben...
