Elmúlt éveim legjobb szülői értekezletét tekintettem meg tegnap. Igaz, eltartott két óra hosszáig, de jó volt.
Először is: végre nem demokráciáztunk, így gátat szabtak a tanítónénik annak, hogy a buzgó, ráérő, mindenlébenkanál anyukák órákon át cseverésszenek arról, hogy mondjuk a tavaszi kirándulást 200, vagy 300 km- re a lakhelyünktől
rendezzék, vagy mondjuk melyik apuka öltözzön be húsvéti nyuszinak.
Azt mondták a tanító nénik: Kecskemétre megyünk kircsizni, mert ekkora gyerek ne utazzon a világ végére, mikor egy ilyen kaliberű város van tőlünk 15 kilométerre, ráadásul az osztály nagy része a Multiplexen és a Mekdonaldson kívül semmit nem látott még belőle. Van ellenvetés?
Nincs.. haha.
Húsvétra egy db Kindertojcsi a kertben elrejtve.
Van ellenvetés?
Nincs...haha.
És akkor nézzük a szakmait.
És gyönyörűen elmagyarázva, hogy mennyit, és hogyan tudsz a gyerkőcödnek segíteni, ha azt akarod, hogy valami legyen belőle.
Megtudtuk azt is, hogy azon túl, hogy iskolaotthonban nyomjuk, mostantól kooperatív tanítási módszerrel dolgoznak. Vagyis 4- es csoportokban vannak együtt 6 hétig. Ezalatt megismerik egymást, megtanulják egymás erősségét tisztelni, és gyengeségeiket segíteni. Sok olyan feladatot kapnak, ahol együtt kell megoldást találniuk, egymás sikerének örülnek, mert az a csoportjuk sikere is.
Nem (csak) frontálisan dolgoznak, tehát nem kell egész nap kuka módjára ülniük, hanem gyakran mozoghatnak, beszélgethetnek (természetesen a tananyagról), így szabadabbnak érezhetik a légkört.
6 hét után új csoportok állnak föl, így újabb társakat ismernek meg....elkerülhető a klikkesedés.
Mindez így együtt segíti az ő cocializálódásukat, a közösség kovácsolódását, gondolkodásukat serkenti, felelősségtudatukat növeli.
Hurráhurráhurrá!
Így lassan már nem az lesz a fő szórakozásuk, hogy verekszenek, vagy épp a kiválasztott ügyeletes szerencsétlen piszkálják. Az órákon nem a kiválók és gyorsak viszik el a jutalomkártyákat, hanem a lassabb gyengék is kapnak esélyt.
Hajhaj, ha visszaemlékszem hajdanvolt matek óráimra!!!
Nos, nem voltam hülye, de ezen a téren elég lassú gondolkodású. Már a végén azért adtam fel, és utáltam, mert mire én félig jutottam a következtetéseimmel, már valami nagyonagyas beordította a megoldást. Én meg lecsaptam a ceruzát, és azt mondtam, akkor csesszétek meg, én meg nem értem.
És nem is akarom érteni.
Szóval mindez elkerülhető így talán.
Meg ahogy elmondta tanítónéni, a lurkók megtudhatják, hogy van, aki matekból jobb, de annál nem ér kevesebbet, aki rajzolni tud, és minden embernek van értéke, ami a kis közösségnek hasznára válik.
Nohát.
Szeretem az ilyen hozzáállást.
Nem kértek engedélyt a szülőktől, nem vázoltak több lehetőséget, nem mondták, hogy beszéljük meg, nem tartottak szavazást, meg "tegye fel a kezét, aki"- t.
Éreztették, hogy tudják mit csinálnak, a gyerekekért teszik azt, elvárják az aktív hozzáállást anyukáktól, de nem kérnek beleokoskodást.
Nem is volt.
Vannak helyzetek, mikor tök fölösleges a "mind egyenrangúak vagyunk, mindenki mondja el a véleményét".
Van, amikor valaki, aki ért valamihez, egy személyben kell, hogy döntsön (jelen esetben két személyben), a többinek meg az a dolga, hogy tisztelje a döntést, k*****jon, és tegye, amit a főnök mond.
Akkor aztán nincs káosz, és a rendszer működni fog.
Nohát.
Ez volt tegnap.
Én pedig bízom bennük, k*****ok, és teszem, amit kérnek.
Mert látom a hozzáértést, a határozottságot, az elkötelezettséget, így hát tudom, hogy működni fog.
