Volt ma nálam egy nagyon fiatal, nagyon intelligens, és kissé koravén lány.
Ismerem már egy ideje, mert a kávézónkban dolgozik, és gyakran leül hozzánk beszélgetni.
Szeretek vele dumcsizni, és egyáltalán nem érzem azt a 15 évet, ami köztünk van.
Kérdezett arról, hogy TÉNYLEG szeretem-e a munkámat?
Úgy igazán.
Akkor meséltem neki is arról, amit itt írtam pár napja erről az alkotási kényszerről, a vonzódásomról a szép dolgok iránt, a morzsányi képességeimről, amiknek nehezen találok kiutat.
Azt mondja, fura, mert pár hónapja, mióta találkozgatunk, mindig ezt érzi rajtam. Azt mondja, olyan, mintha nem ebben a világban lennék teljesen.
Ha rám néz, mindig egy Edith Piafot lát. Vagy Lisa Minellit a Kabaréban. Beleképzeli a kezembe a szipkát, körém a századeleji bútorokat, zongorát, füstös félhomályt. Azt mondja, olyan, mintha valami reinkarnációja lennék ennek a nőnek.
Nőknek.
Hmmm. Reinkarnációja vagyok a hangulatnak. :-)
Megkért, hogy ma este menjünk be, mert szolgálatban lesz, vigyem be néhány lemezem, üljek le a cigarettámmal (amihez nagyon kellene egy hosszú szipka), és csináljuk meg azt a különös hangulatot.
Férjemben is mindig felötlik egy arc, ha hasonlít valakihez:
Nem bánom cseppet sem.Egészen kicsi korom óta imádom a hanglejtését, a különös kalapjait, a nem szép, de felejthetetlen arcát.
És ahogy a szipkát fogja.
Igazi jelenség. Csak örülhetek, ha nyomokban, de emlékeztetek rá bárkit.
