Nincs unalmasabb a hidegesős szombatoknál ( a melegesősek teljesen mások).
Képzeld el ezt a mai napot 3 gyerekkel.
Mikor már túl vagytok a leckeíráson, pitesütésen, társasjátékon, tévénézésen, rajzoláson, számítógépes játékokon...na akkor kész...vége mindennek.
Akkor jön az unatkozás, egymás cseszegetése, fetrengés.
Két választásod van olyankor. Vagy megőrülsz, vagy előtte egy pillanattal még kitalálsz valamit, ami feldobja őket.
Én kínomban kitaláltam, hogy jó, akkor most bújócskázzunk.
És Picike elbújt.Én pedig számoltam 5- ig, aztán tiszta erőből kutatni kezdtem.
Ilyenkor erősen figyelni kell, hogy NE olyan helyen keressem, ahol VAN ő abban a pillanatban.
Ha megtalálom, abban semmi érdekes nincs.
Kerestem a hűtőben... a villanysütőben... a vázában... az ékszerdobozban.
Végül megnéztem Pite fenekében is, mert egyszerűen NEM BÍRTAM észre venni, hogy a számítógép mögül les ki, és torka szakadtából hahotázik.
Aztán beszállt Okoska is.
Trappoltunk le- föl a lakásban, kutattunk a jobbnál jobb búvóhelyek után. Visongtunk hozzá jó erősen.
Jó volt, bár tíz percnél nem tartott tovább.
Megszínesítette ezt az unalmas, esős, szélfútta napot.
Na persze, azután beültek a kádba, feltornyozták a fejükre a barackillatú fürdőhabot, a kád tartalmát kicsapkodták a padlóra, falra, és a ( FRISSEN PUCOLT!!!) tetőablakra...(grrrr és homlok ráncol).Most pedig nézik Herrikopter (Picike szava) varázslóvá avanzsálását immár negyvenötödször eddigi életükben.
De még élvezik.
