Mikor gimis voltam, évekig volt egy szerelmem. Plátói volt az ügy természetesen- egy másik gimnáziumba járt a srác. Voltak közös ismerőseink, így egy idő után már ő is tudott a dologról.
Nagyon értelmes fiú volt, jó tanuló és hozzá helyes is persze.
Minden éjjel álmodoztam róla, a barátnőmmel tanórán leveleztünk, hol látta, kivel látta?...de nem járt soha senkivel.
Nahát. Én meg odavoltam érte. Még verset is írtam hozzá, amit le is közöltek nyilvánosan- sőt, olvasta is.
Valahogy élveztem ezt. Misztikus volt az egész. Képzelődtem róla, gyakran valami orbitálisan romantikus egymásra találásról.
Akkor pánikoltam be, mikor időről időre megpróbált közeledni hozzám. Na, akkor mindig teljesen béna lettem, meg hideg, pedig volt olyan is, hogy eljött hozzánk. Nem kért, csak próbált kommunikálni velem (mondom, intelligens fiú volt). Én pedig begubóztam és őrületes távolságot tartottam vele.
Mindig arra gondoltam, biztos csak szánalomból áll szóba velem, vagy ki akarja használni az érzéseimet; azt gondolja, könnyű préda vagyok. Vagy majd jól bebolondít és kinevet a végén.
Nem is hittem, hogy komolyan gondolja ezt az egészet. Aztán mikor visszavonult, én újra elringattam magam a saját kis szerelmes világomba.
Ez így ment vagy 2 évig.
Jónéhány év múlva, mikor már mr. Darcyval voltam, találkoztam vele. Méghozzá akkor már menyasszonya volt egy gimis osztálytársam, sőt kiderült, hogy mr. Darcy is ismeri őt régről.
Én először fel sem ismertem, a barátnőjével csevegtem erősen, ők pedig billiárdoztak mr. Darcyval.
Később, mikor már az alkohol kissé oldotta a hangulatot, odajött hozzám, és rákérdezett, hogy "ugye, nem ismersz meg?"
Abban a pillanatban tudtam, kivel állok szemben.
Jó sokat dumáltunk összebújva akkor éjjel. Szemrehányást tett. Haragudott rám, nem értett egyáltalán. Olyan apró történéseket hozott fel, amikre én nem is emlékeztem, és amiket ő komoly jelzéseknek értékelt a saját részéről.
Én viszont sose láttam ezeket, mert a saját érzéseimmel voltam elfoglalva, őrá pedig nem figyeltem.
Sajnálta, hogy így alakult.
Dühös is volt kicsit.
Olyan módszeresen tudtam tönkretenni minden lehetőségemet. Mindenkit elüldöztem magam mellől, és csak olyanokkal jártam, akik beleordították a képembe, hogy kellek nekik (így hát sokáig nagyjából senkivel). Aztán ha minden hülyeségem ellenére mégis mellettem maradt valaki, gondoskodtam róla, hogy soha ne érezze magát biztonságban.Aztán meg sajnáltam magam, hogy milyen szerencsétlen vagyok.
Ha meggondolom, jó nagy marha voltam. Egy gyáva szar.
Vagy nem is. Inkább olyan hajnalkaféle. :-)
