Életem egyetlen pozitívan értékelhető faji megkülönböztetésével az első Sziget Fesztiválon találkoztam.

Azon a nyáron egy gyönyörű indián fiúval jártam. Volt úgy 185 centi magas, a bőre presszó kávé lehelletnyi tejszínnel, haja hollófekete. A hangja mély és rekedtes, a nevetése rövid, kuncogó. Izgalmas, izgató, keveset beszélő, titokzatos világutazó volt ő.
Szóval vele mentünk el a Jethro Tull koncertre.

Az az első Sziget még átlátható, élhető volt. Igaz, a büféknél és a vécéknél fél napot álltál sorba, mert a szervezők kicsit elszámolták magukat, de alig volt több, mint egy mezei rock fesztivál valahol a Tisza tó partján.

Nos, készülve a koncertre egy ilyen vendéglátóipari egység előtt ácsorogtunk, hogy hozzájussunk esti betevő sörünkhöz (szigorúan műanyag flakonba csapolva), mikor egy elporosodott 5 év körüli fiúcska állt meg mellettünk. Az ő kezében is egy üres butykos figyelt. Ő pedig minket lesett gátlástalanul.
Ááá, nem volt kínos cseppet sem. Sunyin összevigyorogtunk a "pasimmal", majd ő megpróbált kommunikálni. Hadarós spanyol mondatokkal és széles mosollyal kezdeményezett.
A gyerek figyelt, majd összeszorította a száját és BANG!... teljes erejéből egy irgalmatlan hatalmasat húzott a flakonnal Rolando meztelen combjára. Aztán sarkon fordult és elhúzott.
Szegény szegény szerelmem...erősen megrogyott lábilag és lelkileg egyaránt. Én meg? Hát én egy állat vagyok, ez köztudott. Én kérem szépen fetrengve röhögtem még két napig.