Egyre inkább megértem azokat, akik állandóan dolgoznak, hogy normálisan (jól, biztonságosan, gazdagon) éljenek, vagy mondjuk van egy vállakozásuk, és nem tudják azt magára hagyni, mert akkor nem működik egy idő után, és elveszítik... szóval így dolgoznak, és mondjuk normálisan (jól, biztonságosan, gazdagon) is élnek, viszont kevés időt tudnak a családjukkal tölteni, és ezért aztán mások által becsmérelt módon igyekeznek a megkeresett pénzzel valamit visszapótolni a gyerekeiknek. Amikor az ember egyszer csak már késő délután kezd hazajárni, akkor nagyon vacakul érzi magát, mert egy kezén meg tudja számolni, hogy hány órát tölt velük naponta.
Akkor jön egy olyan, hogy a bevásárláskor mindig bekerül a kosárba valami csemege, vagy különleges gyümölcs, vagy egy érdekes folyóirat, mert úgy érzi az ember, hogy szeretne ott, azonnal visszaadni valamit az elvett időből és törődésből, de hirtelen nincs más módja erre, mint valami pici ajándék.

Egyáltalán nem akarok úgy élni, hogy munka után még elkezdjek pakolni, főzni, vasalni. Elcseszni az időt ilyen ostobaságokkal, közben pedig kiabálni a fiúkkal, hogy legyen már csönd, és hagyjatok békén, és ne vitatkozzatok hülyeségeken. Inkább elhasalok velük a szobában és mesét mondok meg beszélgetünk. A hajnalaimat sem akarom elcseszni, mert olyankor olvasok, írok, zenét hallgatok és meditálok. Magamra is kell idő. Az éjszakáimat sem akarom elcseszni, mert olyankor mr. Darcyzok és alszok. Így aztán nincs kaja, csak rumli és vasalatlan ruha. Nem akarom a perceim elfecsérelni evésre, öltözésre, portalanításra, mikor ennél sokkal fontosabb dolgokra is alig valami jut.