Állati necces ez így... telefonálgatok jobbra- balra létszámokat egyeztetni, idegesít, hogy minden összejöjjön, de nem érek el senkit, akit meg igen, az nem tud egyelőre nyilatkozni. Persze ők ráérnek, a felelősség az enyém, lehet időt húzni. A noteszemben sem találok semmit, a nyomtatóba valami trutyit öntöttek a fiúk, amit senki nem vállal el, azóta viszont nem érzékeli, hogy papír van benne. Szóval káosz minden szinten, közben kezdődő téli álom, egy kis napfényt, ha lehetne, hogy érezzem, nappal van, élet van, lehet dolgozni, és nem csak hasztalan húzódik az idő a szürke felhők alatt.
Mikor felnézek először, egy guriga wc papírral van betekerve a nappali. Bobi (Picike) állítólag beteg, ezért itthon van:
- Kérlek, szedd össze a papírt.
Később csak a lábát látom az ég felé nyújtózva. Fejen áll a kanapén (beteg állítólag).
- Kérlek, a papírt... ha lehet.
Most egy műanyag golfütővel hadonászik, és üvöltve énekli: Sehol se talállak téged, életem (mondom beteg).
- Lehetne azt a szarházi, semmitérő klotyópapírt eltakarítani az életemből??? (azt hiszem, kissé bonyolultan fogalmazok).
A fotelt rángatja a szoba egyik sarkából a másikba, és röhög (mint mondottam: beteg).
- Tüntesd el a papírokat!!!
A lábamon matat, én próbálok dolgozni.
Rövid csend után a wc papír centis miszlikekbe szaggatva hever a szőnyegen. Már nagyon ideges vagyok. Felugrok, hogy elkapjam a grabancát, a szék hangos csattanással terül el a földön. Elegáns léptekkel húzom magam után. Hozzákötözött. Csomóra.
Lehet, hogy kilövöm az űrbe.
Discover Quimby!