Megkértek, hogy egy magazinnak küldjek be nőket érintő kérdéseket. Olyanokat, amiket ők tennének fel, ha lenne rá módjuk, lehetőségük, vagy ha átlátnák egyáltalán azokat a csapdákat, amikben élnek. Egy pszichológus fogja boncolgatni ezeket, és megpróbál majd válaszolni rájuk. Jó. Hát akkor nézzük az elsőt:
Kedves...!
Lassan 50 éves nő vagyok, két házasságon, és egy élettársi kapcsolaton vagyok túl. Felneveltem két gyereket, akiket elindítottam az életben.
Mindkét házasságom nagyon rosszul sikerült, a férjeim megcsaltak, sőt a második bántott is gyakran. Én azt gondolom, sokat tettem azért, hogy mentsem ezeket a kapcsolatokat, de végül mindnek válás lett a vége.
Az első házasságom idején volt egy kapcsolatom. Munkatársam volt az illető. Nagyon szerettük egymást, majd egy évig tartott, de végül kiderült, s én a házasságomat választottam. A párom akkor elköltözött az ország másik részébe, hogy elfelejtsen. Közel 18 évig nem hallottam róla. Nekem ugye válás, új házasság, válás, majd egy négy éves együttélés.
Néhány hónapja egy közösségi portálon váratlanul levelet kaptam a régi szerelmemtől. Először csak érdeklődött rólam, majd a levelezésünk egyre inkább a múltra terelődött. Végül találkozót kért tőlem.
Megrázó volt, amikor újra láttuk egymást annyi év után. Az érzéseim éppen olyan erővel törtek föl, remegett mindenem, ahogy neki is. Kiderült, hogy szintén két elromlott házassága van, ezekből négy gyerek, akiket ő nevel, mert a feleségei alkoholisták, vagy csak trehányak, és elhagyták őt. Kiderült, hogy tényleg az ország másik felén él, viszont mindent tudott arról, hogy velem mik történtek. Barátoktól érdeklődött rendszeresen a 18 év alatt, mert - elmondása szerint- soha senkit nem szeretett rajtam kívül.
Ilyenekről beszélgettünk, s a szerelmünk lángra lobbant. Találkoztunk, telefonoztunk, úgy szerettük egymást, mint akkor, 18 évvel ezelőtt. Aztán találkoztam a gyerekeivel, akik meglepő módon nyitottan fogadtak. Ölelnek, bújnak hozzám, a legnagyobb kislány (14 éves) nemrég azt mondta, az a legnagyobb vágya, hogy engem anyának szólíthasson. Ez a fajta viselkedés számomra meglepő, de valójában nem az, hisz ezeket a gyerekeket iszonyúan elhanyagolta az anyjuk, ki vannak éhezve a szeretetre. Ahogy a párom is. Ragaszkodik hozzám, rajong értem. Én viszont ettől megijedtem kicsit. Szeretem őket, viszont nem vagyok biztos abban, hogy képes lennék egy ekkora családot irányítani. Mivel 200 kilóméterre lakunk egymástól, óhatatlan felmerült az összeköltözés kérdése, de bennem mindig ott van, hogy mi van akkor, ha mégsem sikerül majd? Évek óta nem volt kisgyerek a közelemben, hogyan leszek képes nevelni őket? És egyáltalán akarom- e? Néha vágyom rá, máskor rosszul vagyok a gondolattól is. Ha belevágok az együttélésbe (amit nagyon szeretnék, hisz a páromat szeretem), és nem boldogulok a családanya szereppel, akkor összetöröm a gyerekek szívét. Ha nem boldogulok, és mégis maradok becsületből, akkor viszont én megyek tönkre. 18 évig nem szeretett így senki, nagyon ragaszkodom ehhez a férfihez. Szeretnék vele élni, épp ezért felelős döntést szeretnék hozni. Olyat, amiben senki nem sérül, és mindenkinek jó.
Nahát. Most ezt a kérdést tenné fel ő. De nem teszi fel, csak tépelődik, aztán majd hoz egy döntést. Egy hete beszéltünk, most boldog és boldogtalan egyszerre; próbál időt nyerni, átgondolni, beleképzelni magát egy olyan életbe, amit egyik percben vágyik, másik percben elutasít. Most majd elküldöm a szakembernek a kérdéseket, amikről velem beszélt, aztán meglátjuk, hogy ő mit gondol egy ilyen helyzetről.
