Doris naplója

Ugye, hogy olyan morbid az, ha valaki úgy "felfedez" téged egy napon, mert szereti nagyon a te dolgaid, sőt, mondja, hogy írjál sok ilyet, meg olyat, mert ebből még bármi is lehet ám, olyan jó kis könnyed irodalom, vagy mi.
Te meg írsz. Elküldöd neki, örültök, és akkor egyszer csak ő meg nem lát többet.
Nem lát(!), érted??? Nem látja a betűidet, mert valami régóta húzódó szembetegsége van, tényleg, írta is, már emlékszel, csak akkor elkerülte a figyelmed, annyira lekötött a közös munka, a lelkesedés, az írás. Azt írta akkor is, hogy nagy szenvedés neki az olvasás, de a te soraidat azért erőlteti, mert szereti nagyon. Most meg nincs tovább, vagy talán később, nem tudni, hogy reverz, vagy irreverz a folyamat, reméljük, meggyógyul, nem tudni róla semmit, csak a fia jelzett, hogy nagy baj van.
Ilyet, hogy író embernek a látása menjen el! Abszurdum.

Nem, nem vagyok annyira egoista, hogy magamat sajnáljam, de annyira álszent sem, hogy ne fejezzem ki mélységes önsajnálatomat (is).
Ugye, hogy olyan morbid az?...