Doris naplója

Nagyon régen olvastam Esterházy Pétertől, hogy "akik nekünk adták teljes bizalmukat, azt hiszik, ezzel jogot formálnak a miénkre. Ez tévedés: ajándékokkal nem szerez jogot az ember". Ez jutott eszembe, mikor végre megbeszéltük, hogy egy önző állat vagyok. Eltiprok másokat, vagy éppen figyelmen kívül hagyom őket, mert mondjuk egyes szám első személyben fogalmazok bizonyos helyzetekben. Azt mondom, ha érdekel benneteket ez a kirándulás, akkor érdeklődjetek nálam. Nem nálunk, vagy nála, hanem nálam. Pedig állítólag köztünk azért más a nexus... Mert mi már sírtunk együtt. Gondolkodom: Nem, én nem emlékszem, hogy sírtam volna, vagy ha igen, akkor sírás lett volna az másképp is, szóval biztos nem volt akkora jelentősége, csak egyszerűen sírnom kellett. De persze ezt te nem tudhatod, hogy nálam a sírás nem a bizalom mélységét jellemzi. Ha te sírtál, az meg a te mélységed, és örülök, ha jólesett megnyílni, ez nem nekem volt ajándék, hanem neked. Nem én kértem a bizalmat, hanem te fektetted belém, mert szükséged volt valakire, aki meghallgat. Nahát. Ráadásul most is itt vagyok, a fodrász már nem fog elvállalni, annyit kések. Eljöttem, mert segítséget kértél, mellékesen pedig közlöd, hogy érzéketlen vagyok, és eltiprok másokat, mert nem figyelek a személyes névmásokra.
Tehát akkor sikerült ezt megbeszélni, illetve az van, ami mindig is: Te elmondtad, amit akartál, én meg megtartottam magamnak, amit gondolok. Azt például, hogy eleve én szóltam, hogy van ez a munka. Nem is lenne ez neked, ha én hallgatok önös érdekből, ha nem látok mást, csak egyes szám első személyt, akkor bizony neked ez nem lenne. De mindegy ez is, nem mondom, mert nem akarok végeláthatatlan vitába keveredni, vár a fodrász, és dolgozni is mennem kell, örülök, hogy megkönnyebbültél most, hogy iderendeltél, és lebunkóztál teljesen baráti alapon (jó, nem pont így, de ez a lényege).
Ez bizonyosan el fogja mélyíteni a kapcsolatunkat.

- Na és mit szóltak a szemüvegedhez ma?
- Csúfoltak. Dr. Bubónak, meg Harry Potternek neveztek.
- Csak szokatlan nekik. Majd megszoknak, aztán nem lesz nevetés. Fanni mit mondott?
- Ő is azt, hogy amúgy szebb vagyok. Szerinte így csúnya vagyok.
- Ne mááár! Ezt mondta? Amúgy meg a szerelem az nem is külsőről szól.
- Nem érdekel a Fanni. Már nem vagyok szerelmes belé.
- MÁR NEM??? (Egy hete még igen).
- Nem. A héten alig játszott velem, és a körmét is rágja, meg ropogtatja az ujjait. Ráadásul alig lát, ilyen közelről nézi a könyvét, de persze szemüveget nem használ, mert neki nem tetszik. Idegesítő lány.
 

Szívemből szóltál Zoli! Hát lehet ennél kerekebben összeszedni, hogy mi a f**tól érzek egy bazi nagy követ a gyomromban, ha kinyitom a rádiót, a tévét, az újságot? Nem a válságtól, nem. Ettől a szemét lenyúlástól, amiben élek, ettől, hogy azt érzem, hogy egy nagy mocsok kullancs kapaszkodik a hátamba, és szívja a véremet még a legnagyobb sz**ban is, közben meg nyomja az arcomba a képmutató sörreklámját a mákos gubáról, meg a déli harangszóról.
Magyarország. Nem szeretlek! (Kövezzetek meg, ez van!)

A macska, miután megszaggatta a tapétát (valahol kénytelen volt a körmét élesíteni), valamint az alommal való szórakozást is eluntam, a jó időre való tekintettel ki lett telepítve a házból.
Örül neki, furcsállja a szabad életet, de az ösztöneibe sajnos véglegesen, és örökre beépült az ajtó. Tudja, hogy ez a rés azért van, hogy lesse, mikor nyílik, és olyankor valahogy be- (vagy ki-) jusson rajta.

Azt képzelnénk, hogy egy idő után minden ember megtanulja normálisan kezelni a helyzeteket, amik más emberekkel adódnak neki. De nem így van ám. Nem. Van, aki sosem tanulja meg. Még a felnőttek közt is vannak, akik olykor értelmetlenül viselkednek, vagy túl gyerekesen, vagy ilyesmi.
Van például egy nő. Meg egy másik. Egy bizonyos szituációban közel kerülnek egymáshoz, barátnők is lesznek. Szükségük van egymásra valami miatt. Ez eltart egy darabig, de az egyik nő alapjában véve nem olyan, aki szeret szoros barátságokat tartani, sülve- főve összejárni, mindent megbeszélni.

Ez a nő (NE nevezzük most Dorisnak!) általában magában forgatja a dolgokat... elvan magában. Írogat, olvasgat, elszuttyog a családjával, ilyesmik. Nagyon kedveli az embereket, de soknak érzi a Nagy Barátságokat. Na és akkor, ahogy ez a nő kezd magában harmóniát találni, lassan eltávolodik a másiktól. Jóban vannak, de lazul a kapcsolat. Később egy helyen dolgoznak, amivel nincs is baj, de a másik (nem az, akit nem nevezünk most D- nak) egy napon furán kezd viselkedni. Szemmel láthatóan vérig van sértve valami miatt. Figyelembe sem veszi az előbbi nőt, foghegyről válaszolgat, pökhendiskedik. Nőnk (aki nem D. most, hisz bárki lehet) furcsállja, és gondolkodik, vajon mi a fene lehet az oka ennek a hozzáállásnak? Talán meg kellene kérdezni? De minek? Neki van baja, majd mondja, hogy mi, nem igaz? De nem mondja, csak nap mint nap ez a dermesztő hangulat.
Nem beszélnek, és szép lassan  beléjük fagy a sok ki nem mondott szó.
De ki kezdje? Nőnk azt gondolja, kezdje az, akinek baja van. Ezt gondolja, de magában tudja, hogy ez megint az a magába forduló, üvegbúrás gondolkodás, ami mindig is elzárta őt az emberektől. Mégsem tud mit tenni, ő már csak ilyen: Kezdje, akinek baja van. Én megvagyok magam is.
Nem mondja a másik sem. Talán azt várja, hogy kérdezzenek tőle. Hogy legyen egy szó, ami megnyitja a szelepet, és kizúdulhat az a valami (demidemi?), ami bántja őt. Küszködik, ez látszik rajta. Gyötrődik, emészti a düh (demidemi?), mégsem szól. Csak a teste, a szeme sugallja a sértődöttséget. 
Egy reggel aztán kisüt a Nap, melegszik a levegő, és eltűnik a jég is. Csak úgy magától. Szóló szőlő, mosolygó alma.
Nőnk (akit nem nevezünk, ugye...) meg néz egy nagyot, és azt gondolja: No lám, nem is volt akkor annyira komoly. Akkor biztos mondta volna (demitdemit?), elvégre nem vagyunk már ovisok, nem igaz?