Aki regisztrált tag a blog.hu- n, az tudja, hogy mostanában az adminon egy levél várt minket, miszerint az oldal szeretné a hirdetéseket normális mederbe terelni. Ezért aztán választás elé lettünk állítva. Vagy engedélyezzük a hirdetések elhelyezését az oldalunkon, vagy nem- ez utóbbi esetben esély sincs rá, hogy valaki az Index főoldalára kerüljön ezzel, vagy azzal a cikkével.
Én is filóztam ám rajta, hogy mit tegyek. Ha hirdetnek rajtam, akkor növelhetem- talán- a látogatottságot, sőt, még pénzt is kereshetek a kattintások után, ha nem hirdetek, marad a szép, lassú növekedés (vagy nem növekedés), és a szigorúan hobbi szinten írkálás. Aztán most nézegettem pár oldalt, és érik bennem a döntés.
Nem tudom odaadni az oldalamat. Egyszerűen annyira szeretem a képeimet, a történeteimet, a gyönyörű zenéimet, hogy nem tudom ideengedni a bankokat, a szolgáltatókat. Jaj, csak úgy elképzelem, hogy Betti, vagy a Kártyavető, vagy az Edző, vagy Nagyapám, vagy a régi szerelmem, vagy a Zöld gyík , vagy a múltam végén ott villogna egy buta kép valami különleges ajánlattal!
Nem, nem, akkor inkább ne lássa senki soha többé, vagy csak azok, akik eddig megtalálták. Ne ismerjen senki, de olyan nekem Doris naplója, mint egy puha kanapé, egy sziget, egy álom, ami csakis az enyém. Az én munkám, az én érzéseim, az én gondolataim, bizony, bizony.
Van az a pénz, amit elfogadnék érte, de lennének feltételeim, mert nincs itt ugyan jogdíj, de van valami benne, ami én vagyok, és ez nem eladó mindenáron.

Ps: Mindazonáltal megértem a bloghu törekvését, és méltányolom, hogy választási lehetőséget kínál fel.